Hajlamos vagyok azt gondolni, hogy ha a tervek nem sikerülnek, összedől a világ. Ha másfelé kell mennünk, már soha nem érünk célba. Vagy mégis? Persze, tudom… De miért kell így lennie? Nem érhetnék oda mindenhova a legrövidebb, leggyorsabb úton? (Természetesen dugó és útdíj nélkül, naná!)
Ma reggel vérvételre voltam hivatalos, és mivel a kórház a város (másik) szélén van, célszerű volt kocsival mennem. Nem aggódtam, máskor is simán leparkoltam, menni fog ez… Ma reggel viszont zsúfolásig megtelt a kórház előtti parkoló, így továbbmentem, fel, egészen végig az épületek mellett, lassan, hátha ott majd találok egy szabad helyet. Mondanom sem kell, minden négyzetcentiméteren kocsik álltak, így kénytelen voltam visszafordulni. A másik oldalon, lefelé araszolva haladtunk, egészen kis arasznyikat csak, így lett volna időm észrevenni, ha felszabadul egy hely. De nem szabadult fel.
Visszaértem a főbejárathoz, és – másfelé úgysem tudtam menni – befordultam újra elé. És ott, ahol tizenöt-húsz perce zsúfolásig megtelt parkoló fogadott, most válogathattam a helyek között. És úgy örültem neki, mint ahogy elsőre biztosan nem tettem volna. Hiszen szokott itt hely lenni, gondoltam én! Mennyire más volt most, mennyire megbecsültem, hogy ráadásul a bejárathoz legközelebb parkolhattam!
És elgondolkoztam, amíg a vérvétel után szorítottam a karom, várva, hogy eljussak végre a hőn áhított kávémig – miért is vagyok itt tulajdonképpen: babaügyben. Mert várakozunk, és mert nem sikerül a terv, és kénytelenek vagyunk pluszköröket tenni, araszolva és várva a megoldást.
Mennyivel jobban fogunk örülni annak a kis életnek ezek után, mint ha csak úgy, rögtön kaptuk volna…!
A szerzőről
