bezár

Áldás fakadhat a mélyben is

Krízisek – olyan szakaszok az életünkben, amelyeket a legkevésbé sem fogadunk örömmel. A „nemszeretem” napok, amelyeket szeretnénk lehetőleg minél gyorsabban, fájdalommentesen túlélni. Hogyan lehet ezeket is lehetőséggé, áldássá formálni, avagy hogyan lehet akár még a keserűből is édes? Erre a kérdésre keresi a választ egyik állandó szerzőnk, Révész Szilvia első könyvében, a Keserűből édeset-ben.

Eredetileg magyartanár vagy, pár évig tanítottál is. Hogyan, mikor kezdtél el cikkeket írni? És hogyan született meg ez a könyv?

Sokáig nem gondoltam az írásra, mert úgy éreztem, nem tudnék megfelelni az önmagam elé állított mércének. Aztán úgy kilenc évvel ezelőtt, amikor a Baptista Szeretetszolgálatnál dolgoztam, megkerestetek minket a Familytől, valamilyen témáról kértetek tőlünk egy cikket. Egyik munkatársam sem tudta vállalni, emiatt rám hárult a feladat. Innentől indult el egy kapcsolat közöttünk, amelynek eredményeképp hamarosan a lap állandó szerzője és a szerkesztőség tagja lettem. Az egyik megbeszélésünk után megszólított a kiadó vezetője, Herjeczki Kornél: „Szilvi, nem gondoltál még arra, hogy a cikkeken túl most már egy könyvet is írj?” Örültem a biztatásának, mert magamtól nem lett volna hozzá bátorságom, hogy belevágjak. De azt már régóta éreztem, hogy szívesen továbbadnék valamit abból, amit az elmúlt évtizedek során Istentől kaptam.

Sorsfordító idők

Miért éppen erre a témára esett a választásod?

Keresztényként sokszor naivan azt gondoljuk, hogy ha mindent jól csinálunk, ha folyamatosan Istenre figyelünk, akkor nagy baj nem történhet velünk. De hát a Bibliából is tudjuk, hogy ez nem így van. Ruth és Naomi története, amelyre a könyvben többször is hivatkozom, arra tanít minket, hogy az élet kiszámíthatatlan. Nehézségek akkor is jönnek, ha Istenhez tartozunk, ha vele járunk, és soha nem tudhatjuk, hová vezet az az út, amelyen ma elindulunk. Lesznek olyanok, akiktől el kell majd válnunk, és jönnek újak, akikre soha nem gondoltunk volna. Megszűnnek biztosnak hitt „források”, de megtapasztalhatjuk Isten csodálatos, természetfeletti gondviselését is. Az is megeshet, hogy nem látszik út tovább. De Isten a láthatatlanból is képes előszólítani, életre hívni bármit.

Nem véletlenül használod a krízis szót a könyvedben a nehézségek, próbák helyett. Mit fejez ki számodra ez a kifejezés?

A nehézségek és a krízis között az az alapvető különbség, hogy a krízis tartósabb nehézség, amelynek sorsfordító ereje lehet az életünkben. A nehézségek viszonylag hamar megoldódnak, a krízis viszont megállít, mert váratlanul ér minket, és nincs rá kész megoldásunk. Ugyanakkor új dolgokra is tanít, új megtapasztalásokra vezet, és növeli a hitünket.

Milyen krízisfajtákról esik szó a könyvben?

Egyrészt Isten úgy teremtett minket, hogy az életünkbe eleve bele van kódolva a növekedés, a változás. De az egymást követő életszakaszok közötti átmenet nem mindig egyszerű. Talán nem is tudjuk, mi történik velünk, csak furcsán érezzük magunkat, elbizonytalanodunk, és ezek az időszakok arra késztetnek minket, hogy kimozduljunk a megszokott sémákból, és újragondoljuk az életünket. Ezek az ún. természetes vagy fejlődési krízisek, mint például a tinédzserkor, az életközepi válság vagy a nyugdíjazás. Mit kezdünk egy ilyen helyzettel? Hogyan reagálunk rá? Jobb lesz tőle az életünk, vagy összetör minket a változás? Ezek mellett vannak váratlan krízisek is, amelyek hirtelen érnek utol minket, mint például egy baleset vagy egy betegség. Az életünk során találkozhatunk kapcsolati és hitkrízisekkel is, amikor a családunkban, a munkahelyünkön, egy barátságban, illetve a hitünkben élünk meg nehezebb időszakokat. Végül vannak olyan krízisek is, amelyek egy egész nemzetet vagy egy kontinenst érhetnek, mint például egy természeti csapás.

Téged ezek közül melyik formált a leginkább?

Amik a legnagyobb nyomot hagyták bennem, azok talán a hitkrízisek. Ezek ráztak meg a legjobban, ugyanakkor az örökkévalóság szempontjából maradandó értékeket kaptam általuk.

Csak ki innen!

Egy bemutatkozásodban azt írtad, hogy nagyon szeretsz mindenféle témákról írni, de legjobban azokat a történeteket szereted megosztani, amelyeket „Isten ír mások szívében”. A kötetben is helyet kapott néhány ilyen igazán erős, szívbe markoló bizonyságtétel. Hogyan akadtál rá ezekre?

A férjem lelkész, és úgy alakult, hogy tizenhat éve lelkigondozóként is szolgálok. Emiatt nagyon sok emberrel találkozunk, és a legkülönfélébb élethelyzetekbe láthatunk bele. Ezek közül választottam ki néhány bátorító esetet.

A könyvedben nagyon szemléletes példával illusztrálod, hogy milyen válaszokat adhatunk egy krízisre: egy körforgalom képével.

Pár évvel ezelőtt a családunkkal Angliában jártunk, amikor London közelében behajtottunk egy többsávos körforgalomba. Ekkor még csak pár órája próbáltuk megszokni, hogy a jobb oldalon van a kormány. A férjem megkért, hogy figyeljem, merre kell kihajtanunk, ám én az első köröknél csak a pánikig jutottam. Mindenfelől mindenféle gépjárművek jöttek, dudáltak ránk, kicsit olyan volt, mintha szembemennénk a forgalommal. „Csak innen jussunk ki! Mindegy, hová, csak minél gyorsabban!” – mondogattam magamban, holott tudtam, egyáltalán nem mindegy, melyik kijáratot választjuk, hiszen lehet, hogy pont az ellenkező irányba fog vinni tovább.

A krízis is éppen olyan, mintha egy körforgalomban bolyonganánk. Hirtelen ott találjuk magunkat a káosz közepén, ahol minden idegen, ahol ránk tör a pánik, és ahonnan csak kifelé vágyunk, lehetőleg minél gyorsabban, hogy szűnjön meg ez az elviselhetetlen nyomás rajtunk. Az igazi probléma viszont nem a krízisekkel, hanem a rájuk adott válaszainkkal van. A legrosszabb, amit tehetünk, hogy teljesen összeomlunk. Az is zsákutcába vezet, ha kompromisszumokat kötünk, mert a problémát ezzel nem oldjuk meg véglegesen, ezért újra kopogtatni fog. Ugyanúgy rossz megoldás az is, ha valamilyen függőségbe menekülünk. A cél az, hogy megtaláljuk azt az utat, amely valóban kivisz belőle.

Mégis van tovább

Amikor nyakig vagyunk egy ilyen nehéz élethelyzetben, sok kérdés megfogalmazódik bennünk. Miért pont én? Miért pont most? Miért engedte Isten? Van-e értelmük, céljuk ezeknek a kérdéseknek?

Elkerülhetetlen, ösztönös reakció ez. Persze, hogy feltesszük ezeket a kérdéseket, mert az ember racionalizálni akarja a helyzetet. Vajon én tehettem róla? Mennyi részem van benne? Megtörténhet velem máskor is? A miérteknek nagy szerepük van: ezek tágítják leginkább az istenhitünket, a személyiségünket, a világképünket. Előfordul, hogy Isten egészen a falig visz minket, amikor úgy érezzük, nincs tovább – aztán kiderül, hogy mégis van. Akkor látjuk meg, hogy milyen tartalékok vannak akár bennünk, akár Istenben, akár a környezetünkben.

A miértek visznek el odáig, hogy az ember rádöbbenjen arra, hogy mennyire rászorul a kegyelemre. Amikor jól megy minden körülöttünk, akkor könnyen hirdetünk hangzatos hitigazságokat, ám eljöhetnek olyan időszakok is az életünkben, amikor úgy érezzük: csak az aznapra elegendő erő, kegyelem meglegyen.

Ha valaki terhek alatt roskadozik, előfordul, hogy harag támad benne Isten iránt. Ezt hívő emberként nem könnyű beismerni. Mit kezdhetünk ezekkel az érzéseinkkel?

Azt gondolom, hogy a harag is természetes reakció a részünkről, olyan, mint a sírás, melyet Isten azért adott, hogy segítsen feldolgozni a nehézségeket. Erre is igaz: Uram, kihez mehetnénk, ha nem hozzád? Ő nem fog ezen meglepődni, nem fog emiatt csúnya szemekkel nézni ránk.

Talán a legnehezebb azzal megbirkózni, amikor úgy érezzük: Isten elhagyott minket, hallgat, nem szól hozzánk. Volt, hogy te is megtapasztaltad ezt?

Persze. Az egyik legemlékezetesebb eset az első szolgálati helyünkön történt. A férjemmel hittük, hogy Isten küldött minket Sárrétre, és ha minden tőlünk telhetőt megteszünk, akkor majd a dolgok a lehető legjobban alakulnak. De nem ment minden zökkenőmentesen, rengeteg problémával kellett megküzdenünk, ráadásul valaki mindig beteg volt a családból, és a férjem is egyre kevesebb fizetést kapott egyre több munkáért. Egyik reggel szíven ütött az ige, amelyet olvastam: „Jó vagy te, és jót teszel…” Legszívesebben cinikusan felnevettem volna, mert a mögöttünk lévő egy-két év mindennek nevezhető volt, csak jónak nem. Ám ez a zsoltárvers tulajdonképpen döntés elé állított: vagy megkeményedik a szívem, és szkeptikussá válok, vagy minden látható ellenére igazat adok az Igének.

Másnap reggel a Berettyó partján elhatároztam: ha Isten azt állítja, hogy ő jó, és jókat tesz, akkor én azt elhiszem, és akkor is ezt fogom hinni róla, ha én lennék az egyetlen az univerzumban, akivel most elfelejtett jót tenni. Ezen a napon valami örökre megváltozott bennem. Ráéreztem, hogy Isten tőlünk, a körülményeinktől, az érzéseinktől független, örökkévaló támasza az életünknek, és nagyot tévedünk, ha az érzéseinken, a pillanatnyi helyzetünkön vagy más embereken keresztül próbáljuk őt megítélni. Ha merünk így hitből ráhagyatkozni, akkor előbb-utóbb újra meg fogjuk hallani a hangját is.

Amikor egy próba terhei alatt nyögünk, akkor szeretjük azzal vigasztalni magunkat, hogy ha kibírjuk, biztos jobb lesz minden. De van, hogy nem lesz… Ahogyan te fogalmazol: „nem minden völgy végén fakad forrás”. Ilyenkor mi adhat reménységet?

Több oka lehet annak, ha a völgy végén nem fakad forrás, legfőképpen mi magunk. Például nem várjuk meg, hogy odaérjünk a forráshoz. Vagy nem kapaszkodunk a Mindenhatóba, hanem a saját fejünk után megyünk. Van, hogy letérünk a nekünk kijelölt útról, máskor meg átmeneti enyhülést keresünk a magunk által eszkábált oázisokban. Így nem tapasztalhatjuk meg az ígéretek beteljesülését sem.

Az is kegyelem, amikor Isten nem hagy a félmegoldásokban, nem engedi, hogy a saját keserűségünk és keménységünk visszafordíthatatlanul kiölje belőlünk az örökkévaló élet csíráját. Gyönyörködjünk Istenben a hegycsúcsokon, és bízzunk benne a völgyekben is! Higgyük el, hogy az ő jósága, szeretete nem változik irántunk, akár magasságokban, akár mélységekben járunk.

Azon kiváltságosok közé tartozom, akik már olvashatták Szilvi könyvét. Olyan kötet ez, amelyet nem egyszer vesz le a polcról az ember. Amelyet aláhúzogat, mert szeretné a szívébe írni a sok áldott üzenetet. És amelyet olvasva végig azon gondolkodik, hogy kiknek is kellene a kezébe adni, mert annyi sok bátorítás, erő rejlik benne…

Megjelent a Family magazin 2018/1. számában.

Story Oldal