bezár

Kényes kérdés

Nehéz rangsorolni Philip Yancey könyveit, a szívem mégis azt mondatja velem: a Hová tűnt az örömhír? az egyik legfontosabb kérdést veti fel. Az evangéliumról van szó, amelyet mi, keresztények valahol kézen-közön elszórtunk lyukas markunkból…

Yancey, a méltán világhírű újságíró, aki manapság – legalábbis az óceán innenső partján – népszerűbb könyvei, mint cikkei révén, már megint beletenyerelt valamibe. Ha végigpillantunk írásai során, azt mondhatjuk: „Yancey-t minden érdekli” – a boldogság keresésétől kezdve az Istenben való csalódáson, az imádságon vagy a kegyelmen át a politikáig. Ez talán így is van, de a földi véges keretek közt a „minden” végtelenjét kutatni utópisztikus. Yancey hírnevét egyrészt azzal alapozta meg, hogy abból a bizonyos „mindenből” valamilyen belső iránytű segítségével újra és újra ráérzett azokra a szálakra, ahol a kereszténység évezredes szőttese meglazult. És ahelyett, hogy gondosan elkerülte volna a rojtosodás környékét – ahogyan a legtöbben teszik/tesszük –, nehogy „valami nagyobb baj történjen”, kötelességtudóan megragadta a szakadozó szövetet, hogy a magasba emelve világgá kürtölje: „Álljunk csak meg! Ezzel itt csinálnunk kell valamit, halljátok? Különben baj lesz!”

Érdektelen kegyelem?

Hogy szavai nem csupán népszerűséghajhász szólamok („ha erre vevők most az olvasók, hát akkor írok erről”), hanem Istentől jövő ébresztgető üzenetek, az kiderül az utóhatásukból. Mint az ókori prófétáknál: az olvasók reagálnak. A keményszívűek elutasítással. De akiknek van fülük a hallásra, odaállnak mellé foldozgatni. Ugyanis Yancey írói hírnevének másik megalapozója az a kérdésföltevéseit követő igényesség, amellyel az adott probléma megoldását kutatja, és eredményeit közzéteszi. Így az olvasót a problémára ébresztés után nem hagyja kétségek közt, hanem felkínálja számára a tűt és a cérnát is.

Aki kicsit is otthonosan mozog a kereszténység világában, az előtt nem kérdés, hogy mi a Krisztus-követők küldetése: továbbadni az örömhírt azoknak, akik még nem hallották. Az örömhír nem más, mint hogy Krisztus, az Isten Fia meghalt értünk, bűnös emberekért, akik örök halált érdemeltünk, hogy az ő áldozatát elfogadva megszabaduljunk bűneinktől, és örök életet nyerjünk. Ez a hír most is éppannyira igaz, mint kétezer évvel ezelőtt volt, amikor valóságosan megtörtént Krisztus halála és feltámadása, és az Isten Fia elküldte követőit, hogy ezt a nagy örömöt világgá kürtöljék: Istennél van kegyelem!

Yancey-t nem az aggasztja, hogy az idők múlásával változott volna a történelmi esemény jelentősége, hírértéke, hitelessége. A hír most is igaz! A hír most is örömöt hordoz! A hír most is életváltoztató! A kegyelem mit sem veszített jelentőségéből, szükségességéből és elérhetőségéből! Mégsem érdekel senkit. Legalábbis keresztényként sokszor így érezzük, amikor beszélnénk róla valakinek. Yancey szerint egész másról van szó: nem a hallgatóságunkkal van a gond, hanem az egyház vallott kudarcot abban, hogy közvetítse Isten jó hírét az emberiségnek. Az egyház – amely mi vagyunk. Ahelyett, hogy – amint a nevünk mutatja – krisztusiként, vagyis keresztényként Krisztus lelkületével fordulnánk a körülöttünk élők felé (akik igen: másmilyenek, mint mi, bosszantó és elítélendő dolgaik vannak, betegek, és testi-lelki nyavalyákkal küzdenek, nem a mi értékrendünk szerint gondolkodnak…), inkább az illemkódexünket lobogtatjuk előttük hevesen.

Kard helyett kereszt

Ezt azért túlzásnak érezzük? Nos, Yancey szerint nem az a kérdés, mi hogyan látjuk magunkat, hanem hogy miért tartja a kereszténységet a mai emberek jelentős része inkább a rossz hír hozójának. Van-e – s ha igen, mekkora – szerepe ebben annak, hogy leginkább a politika küzdőtereiről ismernek bennünket? Ha valaki a bűn rabságában él, ami tönkreteszi, és amiből legszívesebben menekülne, miért nem gondol mentőövként a keresztényekre, miért kerüli el messzire a templomok környékét is ahelyett, hogy belépve úgy érezné: „Megmenekültem!”? A prostituált, a család háborús romjai közt tengődő túlélő, a legkülönfélébb kábulatok láncaiban sínylődő, a nincstelenség bűzlő koldusa számára a templom (a „benne lakó” Istennel együtt) csupán egyvalamit jelent: további sebeket okozó ítélkezést. Ez az egyház csomagolóanyaga, amelyben át kívánja nyújtani Isten kegyelmének örömhírét az emberiségnek. Kell-e csodálkoznunk, ha inkább nem tartanak rá igényt?

Yancey három olyan közeget talált, ahol a „defektes” lelkek is befogadást, elfogadást remélhetnek, és így megteremtődik a párbeszéd és a terhek letételének lehetősége: a zarándokokat, az aktivistákat és a művészeket. Az ő hozzáállásukat tanulmányozva igyekszik megfejteni, mi a kapcsolódóképességük megőrzésének titka. És nem eredménytelenül…

Talán azért is érzi az olvasó olyan fontosnak és aktuálisnak Yancey legújabb könyvét, mert valójában húsz éve íródik. Gyökerei a Meghökkentő kegyelem című művéig nyúlnak vissza, amely már az akkori megjelenésekor is megrengette a keresztény világot. A hidak épülését folyton újabb repedések követik. De Yancey nem adja fel a harcot. Más a küldetése. Odaáll a résre, és olvasóit is erre bátorítja: „Ne a kardra mutassatok, hanem a keresztre!”

(Harmat Kiadó, 2017. Ára: 3500 Ft.)

Megjelent a Family magazin 2017/4. számában.

Story Oldal