Huszonöt évesen, a megtérésem után pár hónappal kerültem a Baptista Szeretetszolgálathoz. Rögtön a mély vízbe dobtak: a cipősdoboz-akció szervezése lett a feladatom…
Nem tegnap volt. Az idei lesz a tizedik karácsonyi gyűjtésünk. Fantasztikusnak tűnik, ugye? Pedig a segítő munkába is bele lehet fásulni. Az első év az „én mindenkit megmentek, mindenkinek küldök csomagot” lángolásában telt… A rá következő időszakokban megtudtam, hogy milyen az, amikor felnőtt emberek jó szándékba burkolózva ellopnak egy fuvarnyi csomagot. Vagy mit sem sejtve a megfeszített munkáról, a ránk nehezedő nyomásról, kíméletlen és igazságtalan kritikával illetnek, majd rám csapják a telefont. De nem is erről akartam írni. Hanem arról a különleges erőről, amely cselekvésre késztet, amely miatt még mindig csinálom: a jóságról. Mert létezik!
A kezdet kezdetén történt. Fűtetlen faház, csillogó karácsonyi vásár közepén. Egy önkéntessel ismerkedem, aki aznap este nyolcig dolgozik velem. Megtört nő fordul elénk hirtelen. „Jó estét!” – vacogjuk kedvesen. „Jó estét! Hoztam egy csomagot. Tizenkét éves fiúnak lesz.” „Köszönj…” – kezdünk mondandónkba, de a nő folytatja: „…ennyi lenne most a fiam. Autóbalesetben vesztettem el. Eldöntöttem, hogy minden évben készítek egy csomagot: annyi évesnek, amennyi akkor lenne a fiam. Viszlát! Boldog karácsonyt!” Nem tudtunk tőle elköszönni: mire megtaláltuk a szavakat, a sötétség elnyelte a nőt.
Még ugyanebben az évben esett meg, hogy egy, a keleti határnál megbújó kis település jól fésült, fehér cipős roma lelkipásztora keresett meg minket, és kért a falu gyermekei számára dobozokat. A karácsony előtti utolsó napok egyikén útnak is indultunk hárman, hogy megajándékozzuk a gyerekeket, akikről semmit sem tudtunk… De számított ez egyáltalán? Nem. Az alacsony belmagasságú, linóleumos, olajkályhás kis szobában ért minket a meglepetés: szinte az egész falu ott volt bezsúfolva, egy fenyőfával meg egy szintetizátorral. Hellyel kínáltak, mi mégis inkább álltunk. Rázendítettek hát a Csendes éjre, amely a gyerekek zsivajával vegyülve raktározódott el a szívembe örökre.
Később egy másik helyszín: Deák tér, lakókonténer. Éppen kifogyott a szusz a lámpásunkból. Az alumíniumkocka oldala sütött a hidegtől. Egy kisfiú kopogtatott be a beadóablakon. Arca sugárzott a mosolytól; ettől szinte rögtön megmelegedtem. Hirtelen nem is vettem észre, hogy Down-szindrómás. Aztán továbbállt, és az ablakon egy hasonlóan derűs arcocska nézett be: „Boldog karácsonyt!” – mondta, és jött a következő. Összesen vagy húszan. Végül a tanárnő kukkantott be, és csak annyit mondott: „Köszönjük!”
Sokszor tűnt megoldhatatlannak a feladat: még az utolsó percben is a megfelelő helyre juttatni a csomagokat, vagyis oda, ahol várják, oda, ahol semmi sincs a fa alatt… Sőt: fa sincs. Ezért tűnik mindig Istentől jövő megoldásnak az, ha valaki szenteste előtt huszonnégy órával „éppen arra megy”, „éppen akkor” és „még éppen van arra ideje”, hogy elvigye az ajándékokat A-ból B-be. Ilyen volt az a december 23-án este nyolcig mellettem vacogó önkéntes is, aki nemcsak hogy segített nekem „felszámolni” a gyűjtőpontot (tehát mindent összepakolni, a keletkezett több tízkilónyi szemetet és dobozokat elvinni a szemétlerakóba stb.), hanem még felnyalábolt egy nagy kupac ajándékot, és aznap este levitte a szegedi tanyavilágba… „Hiszen úgyis arrafelé lakom!” Hát, persze. Éppen arra.
Csodás látni, ahogyan az adományozók szerte az országban gondolnak azokra a gyerekekre is, akiknek különleges vágyaik, igényeik lehetnek. Megható volt, amikor „egy 16 éves Zsuzsinak” címzett cipősdoboz került a gyűjtőpontra, vagy éppen „egy cukorbeteg kisfiúnak vagy kislánynak” akarták rajtunk keresztül eljuttatni az ajándékukat. Emlékezetes marad egy „rockercsomag” is, amelyen én ugyan megbotránkoztam (biztonsági okokból minden csomagot át kell néznünk), hiszen egy szegecses karkötő, egy olajzöld tarisznya meg egy csomó vad zenét tartalmazó CD volt benne… De aztán ennek az adománynak is meglett a gazdája. A nevelőszülői hálózat vidéki szervezetétől jöttek a csomagokért. Pirosra fagyott kezekkel, izzadt háttal adogattuk egymásnak a dobozokat, amikor a szervezet egyik munkatársa felsikoltott: „…egy rocker fiúnak? Nem hiszem el! Ezt elvihetem Józsikánknak? Meg fog őrülni, ha meglátja!”
Nos, az efféle történetekből rengeteg van már a szívemben. Gondosan őrzöm mindegyiket, hogy ha elfáradok, felidézhessem őket, hogy erőt adjanak…
És azt meséltem már, hogy a Dunántúlról egy nagy doboz, kézimunkához szükséges fonal és hímzővászon érkezett? Pár nappal előtte meg egy tiszántúli pszichiátriai betegekkel foglalkozó intézményből írtak e-mailt, amelyben éppen ilyeneket kértek…
Csodákkal teli karácsonyt mindenkinek!
Kalla Tímea
Megjelent a Family 2013/4. lapszámában
Cipősdobozt idén is lehet készíteni. A részletek EZEN A LINKEN találhatók.
