bezár

„Azért, mert te anyuka vagy…”

„Azért, mert te anyuka vagy, mami” – nézett fel rám a jegyzeteiből bölcs mosollyal húszéves nagylányom, duzzogva magam elé mondott, eredetileg költőinek szánt kérdésemre. Rábámultam, és megint átéltem azt, amit a velük töltött évek során már annyiszor: sokszor bizony ők tanítanak minket…

A fenti mondat előzménye ugyanis az volt, hogy egy napfényes szombat délután, egy békességes családi ebéd után elindultam, hogy egy szabad számítógépet keressek lakályos otthonunkban, amelyen megírhatom e cikkbe szánt bölcs gondolataimat. Bár jó néhány billentyűzet található lakásunkban, az ihlet érkezésének pillanatában éppen egy sem volt elérhető számomra. Az én ősöreg, nagybeteg, néhány hete már az internethez csatlakozni sem hajlandó masinám ugyanis „kórházban” volt egy barátunknál. A férjem laptopja – jobb a békesség, megtanultam már – szóba sem jöhet. A nagylányom képernyőjéről egy, a régmúlt távolából ismerős, egyébként ijesztően hosszú biokémia-képlet vigyorgott rám, meg sem kérdeztem hát, hogy leülhetek-e a gépe elé.

Reménykedve nyitottam be az utolsó elérhető komputerhez, de sajnos kiderült, hogy a kisebbik nagylányom éppen konferenciát szervez – az egyébként saját ösztöndíjából összespórolt – gyönyörű ékszer-laptopján. Még csak azt sem mondhattam, hogy zenét máshol is tudna hallgatni…

„Rendben, itthon nem jutok géphez – dohogtam irodalmi munkásságomat félretéve és a sokkal kevésbé izgalmas mosogatáshoz fogva –, ezt még lenyelem. De akkor is kikapok, ha tovább maradok bent a klinikán, hogy az ottani masinán dolgozzam…! Akkor meg az a baj, hogy nem vagyok itthon… Miért van az, hogy amikor én szeretnék írni valamit, akkor soha sincs alkalmas pillanat?!”

Hát ekkor törte meg a sértődött edénycsörgés zaját Anna lányom halk mondata: „Azért, mert te anyuka vagy, mami.” Megvan a cikk címe – suhant át az agyamon –, és meghatódva öleltem meg édes, okos, nagylányként is „anyamindiglegyél­ittvelünk” szívű kislányomat.

 

Vékony, fitt, gyönyörű, sikeres, agilis, magabiztos, vonzó, talpraesett, kedves, okos, akinek „nincs ideje a fejfájásra”, aki mindig ápolt, „mert megérdemli” – az újságok, reklámok és hírek elárasztanak minket, hétköznapi nőket ezekkel a képekkel. Persze ha csak elborítanak bennünket, azt még kibírjuk valahogy. Ám ha teljesíthetetlen elvárásaikkal meg is nyomorítanak minket, akkor végleg elveszettnek érezzük magunkat. Valóban egyszerre kellene szép, okos (egy-három-öt gyermek mellett is tini­lányos alkatú), magabiztos, a férfiakéval egyenrangú munkát végző nőnek, ugyanakkor kedves, türelmes, puha, meleg, biztonságot adó, mindig jelen lévő édesanyának lennünk? Hogy a jó háziasszony, az odaadó, minden téren figyelmes feleség szerepét ne is említsem…

Amikor egybekeltünk a férjemmel, egy pontatlan diagnózis miatt bizonytalannak tűnt, hogy valaha is lehet-e saját gyermekünk. Házasságunk harmadik hónapjában már áldott állapotban voltam… Egyetemista kismama, a férjem frissen végzett orvos – mi mégis határtalanul örültünk, hogy az a korábbi diagnózis tévesnek bizonyult. Nem az volt a kérdés, hogy össze tudjuk-e egyeztetni a karrierünket a családalapítással, csak azon töprengtünk sokat, hogy igen, de hogyan… Az első két kisbabánkat ugyan elvesztettük, ám Isten csodálatos módon megígérte, hogy mégis lesz gyermekünk. Harmadéves voltam, amikor megszületett várva várt elsőszülött kislányunk. Egy évet halasztottam, s az a napfényes délelőttökön játszótéren, sétálgatással töltött egy év életem egyik legszebb, legbékésebb időszaka volt.

Mire az első munkahelyemre jelentkeztem, már a harmadik kislányunkat vártam, igaz, ezt az interjú idején még én sem tudtam… Amikor a legkisebb kicsikénk is betöltötte a második évét, bölcsődébe indítottuk. Azokat az éjszakákat átsírtam, a munkahelyemen rendszeresen szédültem reggelente. Bár élveztem, hogy megkaptam életem első műtéteit, a bennem lévő nyugtalansággal akkor szembesültem, amikor egy betegem megkérdezte, hogy miért mosolygok olyan ritkán. Mindaddig azt hittem, kedves, odafigyelő, lelkiismeretes orvos vagyok, nem tudtam, hogy nem mosolygok. Sok imádság és tépelődés után odaálltam a főnököm elé, és bejelentettem, hogy visszamegyek a gyermekeim mellé.

„Ilyet nem lenne szabad megtenni, amikor most kaptál státust a kórházban.” „Azt ajánlom, tegyél le arról, hogy szemorvos leszel, és keress valami más szakmát.” „Három gyerekkel, szakvizsga nélkül soha nem kapsz állást.” A fenti mondatok mind elhangzottak azok alatt az évek alatt, amelyeket otthon töltöttem a lányaimmal. Nem mondhatom, hogy időnként nem okozott nehézséget szembesülni a döntésem következményeivel.

Bizony nem volt könnyű megbirkóznom azzal a ténnyel, hogy bár elvégeztem egy egyetemet, a végzettségem szakvizsga nélkül semmit sem ér. Hosszú köröket futottam kórházaknál, hivatalokban, rövid, néhány hónapos munkákat vállaltam, hogy valahogy mégis peregjenek a szakvizsgához szükséges hónapok. A jövője bizonytalanságától szorongó orvos, de boldog édesanya voltam.

Most pedig… Tíz éve dolgozom egy egyetemi klinikán, oktatok, operálok, szeretem a munkámat. Van ugyan, aki szakmailag előrébb tart ugyanennyi évesen, de nem érzem ezt sem hátránynak, sem kínosnak, mert a döntéseim következményeként vagyok ebben a helyzetben, nem csupán így alakult.

Tisztázandó alapelvek

„Aki tudja, csinálja, aki nem tudja, tanítja” – nézett rám éles szemüvegvillantással életem párja, amikor megtudta, milyen témáról írok. Igaza van. Nem tudom – legalábbis tökéletesen biztosan nem –, hogyan kell mindezt igazán jól csinálni. De ha van néhány gondolat, amelyhez megpróbálom hozzáigazítani a hétköznapokat, talán mégiscsak megközelítem azt, amit fontosnak tartok. Az én alapelveim a következők.

  •  „A döntéseket előre meg kell hoznunk.” Biztosan tudnom kell, hogy milyen értékrendet követek, mik az életem prioritásai, egy-egy éles helyzetben ugyanis nem lesz idő hosszú imaharcokat folytatni. Édesanya, feleség vagyok, aki munkát, hivatást vállal, vagy egy karrierjét tudatosan építő nő, akinek mindemellett mellesleg még gyermeke is születik?
  • „Mindig az a legfontosabb, amit éppen csinálok.” Ezt a bölcs mondatot ikertestvérem bemutatkozó lapján olvastam az interneten, s nagyon sokszor eszembe jut hétköznapi munkám során. Amikor a betegeimmel beszélek, vizsgálok vagy operálok, senkit nem érdekel, hogy kiskamasz lányom mérgesen rohant-e el otthonról, nyári dzsekiben, hóesésben, hogy nem veszi fel a telefonját, és fogalmam sincs, mi van vele… A családi asztalnál pedig éppen ilyen jogosan lázadnak fel tinédzserjeink, hogy legyünk szívesek, hagyjuk máskorra az egészségügy elkeserítő állapotát illusztráló vagy éppen hátborzongató történeteinket…
  • „Jelen lenni – amennyire csak lehet.” Gyakran néztem irigykedve az afrikai anyukákat ábrázoló fényképeket: hátukra kötött kicsinyeikkel még a munkában is mindig együtt lehetnek… A valóság valószínűleg nem ilyen mesés, ugyanúgy, ahogy a mi hétköznapjainknak is megvannak a maguk nehézségei.

Hogy lehetek jelen az életükben, amikor éppen az a baj, hogy nem vagyok ott velük? Amíg kicsik voltak, ez könnyebben megoldható volt. Fél munkaidős állást vállaltam (Isten különleges gondoskodása volt, hogy a főnökeim beleegyeztek), és délelőtt odaadó orvosnőként, délután pedig odaadó logisztikai szakemberként és hivatásos sofőrként tevékenykedtem: Évit zongorára, közben Krisztit haza az edzésről, vissza Éviért, együtt el Anniért, mindenki tornára, de a kotta otthon maradt, borul a terv… És mindeközben megpróbáltam tudatosan kihasználni a rövidke tízperceket. „Gyere, amíg várunk, csak veled elmegyünk a cukrászdába, és elmondod, undok volt-e ma is Tekla, vagy sikerült kibékülnötök…” És persze, ha lehet, odabújni este a szipogó nagylány mellé, és órákon keresztül hallgatni, amint kiönti a szívét, és nem gondolni arra, hogy másnap életem addigi legnehezebb műtéte lesz…

Mindezek persze csak felvillanó képek, röpke gondolatok, de talán segítenek abban, hogyan is lehet a sokszínű női szivárványlétben (feleség, édesanya, munkatárs, gyülekezeti szolgáló stb.) mindig éppen azt a színt felerősíteni, amelyre a legnagyobb szükség van. És amire a Mester azt mondja majd egyszer: „Jól van, jó és hű szolgám…”

Széchey Rita

szemészorvos, több ifjúsági és novelláskötet szerzője, férjével, dr. Győri József gyermekorvossal és három lányukkal Budapesten ének

Megjelent a Family 2009/2-es lapszámában.

Címke: , ,

A szerzőről


Lapozzon bele a legfrissebb lapszámunkba!

Nincs hozzászólás

Hozzászólást írok

Hozzászólás szövege
Írd be a neved
E-mail címed

Story Oldal