bezár

„Isten mindig kibélelte a nehezet”

A komatálat mai nyelvre úgy is le lehetne fordítani: asszonytársi segítség. Sok helyütt ma is dívik, hogy az újdonsült édesanyát a rutinosabb anyatársak az első hat hétben egy-egy tál étellel segítik. Valójában nem is maga az ennivaló az igazi ajándék, hanem az, hogy van valaki, aki közösséget vállal velünk. Kérdezhetünk tőle, és meghallgat bennünket, ha arra van szükségünk. Örömmel osztja meg velünk a saját vívódásait, tapasztalatait, örömeit – mint sorozatunk édesanya szereplői az övéket.

Amikor egy anyáról a felnőtt gyermekei az életükkel is, és a szavaikkal is úgy beszélnek, hogy azoknak is áldás, akik hallgatják, akkor az ember egyre kíváncsibbá válik. Vajon mit tud ez az asszony, mi mindenen ment keresztül? Felkerekedtem hát a Bihar megyei Tenkére, hogy meghallgassam Berke Katinkát, az ottani református gyülekezet papnéját, az öregotthon vezetőjét, öt gyermek édesanyját.

Te is lelkészcsaládból jössz?

Éppen ellenkezőleg. Egy ízig-vérig római katolikus családból származom, édesanyám az apácáknál járt tanítóképzőbe, és ha nem oszlatják fel a rendet, ő bent is maradt volna a zárdában. Anyám tanítónő, apám tisztviselő volt, s én második gyermekükként születtem, hárman vagyunk testvérek.

Hogyan lett belőled református papné?

A férjem bejáratos volt hozzánk kisgyerekkorom óta, a bátyámnak volt jó barátja. Az érettségi előtt kezdett el udvarolgatni nekem – igaz, hogy ez teljesen lehetetlennek tűnt: egy református lelkész egy katolikus lánynak…? De Sándor mindig Istenről beszélt. Ez egyfelől érdekes volt, másfelől viszont… Mentünk az utcán, és zsoltárokat énekelt mellettem. Én egy minden jóra kapható, víg kedélyű városi fruska voltam, akiből ez akkor távolságtartást váltott ki. Így amikor kezdett volna közöttünk komolyabbra fordulni a dolog, mondtam Sándornak, hogy nekem ez az életforma nem fog menni. Akkor úgy volt, hogy elmaradunk egymástól.

Mi fordított vissza?

Inkább ki. Sándor küldött egy igeverset a Jelenések könyvéből: „Vajh ha hideg volnál vagy hév! De mivel lágymeleg vagy, így kiköplek az én számból.” Ez szíven ütött, már csak azért is, mert az én lánykori nevem Meleg Katalin. Ez a vers rádöbbentett, hogy nem élhetem lágymelegen az életem, de úgy éreztem, hogy az az életforma, amely Sándor feleségeként várna rám, túl nagy teher lenne számomra, így inkább nemet mondtam neki. Pár nap múlva jelentkeztem, hogy mégiscsak vállalom… Nem Sándornak kellett igent mondanom, hanem Jézus Krisztusnak.

Nem volt könnyű a folytatás, hiszen teljes életmód- és kultúraváltással járt. A szüleim nagyon nehezteltek rám; lázadásnak fogták fel, hogy én református papné akarok lenni, ráadásul a férjem pont egy ébredési mozgalommal állt kapcsolatban. Mindez a hetvenes-nyolcvanas évek Romániájában! Mindenki mondta, hogy félteni kell a férjemet, mert túl meredek, amiket prédikál. Három és fél évig tartott az udvarlás, és Sándor mindig azt mondogatta: számítsak arra, hogy házkutatások, zaklatások várnak rá, sőt börtön is… Ez utóbbiban hála Istennek nem volt részünk, de az előbbiekben jócskán.

Hogyan boldogultál az esküvő után?

A gyülekezet sok mindenben segített, de mindig vizsgáztatták is a kis városi származású papnét. Egy német ajkú gyülekezetbe kerültünk először, ahol Sándor németül prédikált. Én egy szót nem értettem abból, amit mondott. Kántorizáltam ugyan, mert gyerekkoromban tanultam zongorázni, de gót betűs volt az énekeskönyv, úgyhogy örültem, hogy lejátszottam a hangokat. A fokhagymát fordítva dugtam el a földbe, mert a hegyesebb vége könnyebben bement… Ültettem nagy nehezen egy kotlót, egyetlen csirke kelt ki, azt is elvitte a macska, szóval nagy sikertörténeteim voltak (nevet).

Nem estél kétségbe?

Az ember sokáig bír menni saját erőből. Ezek az évek a fiatalos lendületről, a sok kihívásról és a testvéri közösségre találásról szóltak. Amikor a Szi­lágyságba kerültünk, óriási teher volt számunkra, hogy megint olyan helyre kellett mennünk, ahol újabb építkezés várt ránk. Borzasztó állapotban volt a templom és a parókia, anyagilag teljesen csődben a gyülekezet. De mire az embernek összeszorult volna a torka, s elkezdte volna a sírást, akkor beállított egy tizenvalahány fős csoport a zilahi ifjúságból, hogy jöttek segíteni. Isten mindig kibélelte a nehezet.

Ez adott erőt?

Amit Sándorral átéltünk ott Szilágyságban, az számunkra lelkészként is nagyon megerősítő volt. A környező falvakból a napi munka után gyalog jöttek az emberek a bibliaórákra – akár szakadó esőben, gumicsizmában, árkon-bokron, szántáson át; úgy hat kilométer volt az út! Este kilenc óra is lett, mire odaértek, de mindig örömmel jöttek. Aki kezdett álmosodni, az inkább felállt, hogy el ne aludjon, hanem tudjon figyelni az igére.

Először egy budapesti szószékről hallottam a történetedet, hogy öt gyermeket szültél császármetszéssel. Akkor azt gondoltam, hogy a lelkész bizonyára félreértett valamit.

Márta, az elsőszülött, a házasságunk tizedik hónapjában érkezett. Utána nagyon vágytunk már egy újabb babára, de nem akart jönni. Imádkoztunk, és Isten meghallgatott – csak éppen, úgy tűnt, hogy nem jókor, mert sárgaságjárvány volt. Én is elkaptam a betegséget, kórházba kerültem. Annyian voltak a betegek, hogy ketten feküdtek egy ágyon; én azért jártam jól, mert már akkor is tömzsi voltam, belőlem kettő nem fért volna el. Egyik nap behívatott az orvos, és elmondta, hogy mivel a terhesség második-harmadik hónapjában ért ez a betegség, és akkor fejlődik ki az idegrendszer, ez a gyermek nem lesz mentálisan egészséges. Ennek ellenére úgy döntöttem, hogy megtartom a babát. A doktor erre mindenki előtt letámadott az orvosi szobában, hogy én bolond vagyok, mert tudatosan vállalom az abnormális gyermekemet. El lehet képzelni, mekkora vigasz ez egy fiatal anyának… De azt mondtam, hogy mi imádkoztunk ezért a gyermekért, és amit Isten ad, azt elfogadjuk. Visszamentem a szobámba, és elkezdtem ott sírdogálni, mire bejött az osztályos orvos, és így szólt: „Ne sírjon, nem lesz itt majd magánál semmi baj!” November táján kaptam el a sárgaságot, és júniusban megszületett Sándorka – teljesen egészségesen.

Nem sokkal ezután megint bővült a családotok. Hogyan éltetek a három picivel?

Egyetlenegy szobában laktunk, mert csak egy szobát tudtunk fűteni. Azokban az években nem volt villany, csak éjjel egy és három óra között, emiatt nagyon sokat ültünk sötétben. Nappal zárva tartottuk a hűtőszekrényt is. Éjjel egykor felkeltem, akkor bekapcsoltam a mosógépet, kettőtől háromig kimostam, aztán leszárítottam a ruhát a kályhán. Megpucoltam a krumplit a szobában, kiszaladtam a konyhába, ahol nem volt mivel fűteni, megfőztem a levest, aztán visszaszaladtam… De ennek az időszaknak is megvolt a maga szépsége.

Soha nem érezted úgy, hogy ez már sok neked?

Három év múlva terhes lettem Annával, az már jobban megvallatott. Akkor már mindenki nemhogy hívőnek, hanem eszementnek tartott. Az a legkevesebb, hogy lesajnálták az embert, hogy „szegény tiszteletes asszony, hát meg fog halni”. Egyedül az apósom mondta, hogy ő imádkozik, és hiszi, hogy nem lesz baj.

 Féltél?

Ezek olyan stációk voltak, amelyek a hitemet mérték fel azokban a helyzetekben. Sokat küszködtem azzal, hogy ne féljek. Beszéltem egy román asszonnyal, aki szintén császármetszéses volt, és a negyedik gyermekét várta, ő mindenre azt mondta, hogy imádkozni kell. A beszélgetés végére úgy éreztem, hogy ő a megtestesült hívő, én meg a megtestesült hitetlenség. Aztán Visky Feri bácsi lelkész felesége, Jucika néni – aki hét gyermekével együtt megjárta a lágert is – billentett helyre, amikor azt mondta, hogy amiért nem harcoltunk meg, az nem is a miénk.

Mégsem ez volt a harcok vége…

Miután négy gyereket császármetszéssel megszültem, azt gondoltam, hogy Isten többet már nem vár el tőlem. Magától értetődő volt, hogy nem szülök többet. Már Tenkén voltunk, s egy májusi vasárnap a gyerekek végigrosszalkodták az istentiszteletet. Ma már nem venném ezt olyan véresen komolyan, de akkor nagyon bántott. Márta tízéves volt, Sándorka hét, Eszter hat, Anna négy. Rám szakadt, hogy micsoda anya vagyok, hogy őket teljesen félreneveltem. Bementem a szobájukba, minden a feje tetején állt – ez csak fokozta a kétségbeesésemet. Annyira elkeseredtem, hogy sírva imádkoztam Istenhez, hogy aki ilyen csapnivaló anya, mint én, az jobb, ha meghal. Biztos, hogy fajtámból is adódik ez az impulzivitás, hogy nem tudok másban gondolkodni, csak fehérben meg feketében. Tudtam én, hogy butaságot imádkozom, de akkor is valahova el kellett mondanom ezt a nagy keserűséget. Gyászoltam magam még vagy két napig, mikor orvoshoz kellett mennem. Tőle hallottam Isten válaszát: megint babát várok. Isten nemhogy elfogadta volna az én anyai felmondólevelemet, hanem egy megbízólevéllel írta felül.

Te így fogadtad a hírt, de mit szólt hozzá a környezeted?

Megjelent az ókori görög tragédiák asszonykórusa, hogy micsoda felelőtlenség ez a részünkről… Én meg megkeményítettem magam, azt gondoltam, megoldom egyedül, ha mindenki ellenzi. És akkor másnap elvitt a mentő egy hatalmas vérzéssel. Minden elképzelhető nehézség jelentkezett. Rossz helyen tapadt meg a méhlepény, elöl fekvő volt, és a többi… Mindennek ellenére erősködtem, hogy engedjenek haza a kórházból. Két nap múlva megint elvitt a mentő, és három hónapig nem is hozott vissza. Azokra szorultam, akikre büszkeségből semmiképpen nem akartam…

Ezek után ki volt az az orvos, aki téged elvállalt?

A negyedik gyermekem keresztanyja egy budapesti hívő asszony. Az ő férje nőgyógyász volt a MÁV kórházban, s ahogy megtudták, hogy gyermeket várok, ígérték, hogy segítenek. Amíg lehetett, az itthoni kórházban maradtam, amikor betöltöttem a hetedik hónapot, akkor indultam Budapestre. Meg volt beszélve, hogy bárhol elsősegélyt nyújtanak, de a szülést nem vállalják, mert nagyon kockázatos. Egy hétre rá, hogy megérkeztem, meg is indult, azonnal vittek a műtőbe. A műtét előtt megmondtam a két lehetséges nevet, kértem, ha lány lesz, Júlia legyen, ha fiú, János.

Két órával később ébredtem. Az őrzőbe nagyon sűrűn jött a nővér, és ahogy nézte a műszerek eredményeit, mindig csóválta a fejét. Jött az ügyeletes orvos is, és azt mondta, hogy vissza kell vinni a műtőbe, mert nagy baj van. Rögtön arra gondoltam, hogy ez az, amit pár hónappal ezelőtt kértem. A gőgömből kifolyólag ugyanis azért imádkoztam, hogy inkább legyen vége az életemnek, mintsem hogy rossz anyja legyek a gyermekeimnek. Egyetlen gondom volt csak: ha Isten ítélőszéke elé kell állnom, vannak rendezetlen ügyeim – például az anyósommal való kapcsolatom. Az volt csupán a reménysugaram, hogy megmondták: János lett a gyermek, és tudtam, hogy a neve azt jelenti: „Isten kegyelmes”. Ez a név volt nekem ott az evangélium.

 Mikor fordult meg az állapotod? Mikor eszméltél rá, hogy életben maradsz?

A második operáció után nagyon sokára tértem magamhoz. Rossz állapotban voltam, de éltem. Az orvos is megrendült mindennek a tanújaként. Amikor másodjára is megműtött azon az éjszakán, felhívta a feleségét, hogy imádkozzon értem, mert ezen a ponton érezte, hogy itt már csak Isten segíthet. Így törte össze Isten a keményszívűségemet…

Isten lefaragta rólad a gőgöt?

Inkább úgy fogalmaznék, még dolgozik rajtam (nevet). Mi azért szeretnénk keresztények lenni, hogy biztosítsunk magunknak egy nyugodt és komfortos életet, amelyben nincsenek viharok, de a hívő élet nem erről szól. Nekünk többnyire azért kell Krisztus, hogy erkölcsös, talpraesett, ügyes emberekké tegyen, akik legyőzik a világot, és megmutatják, hogy na, ilyen egy jó keresztény. Borzasztó, hogy mi ennyivel kiegyeznénk! Csak ahhoz kérjük az erőt, hogy a legjobb háziasszonyok, a legjobb anyák, a legjobb szakácsok, a legjobb feleségek legyünk – pedig ezek valójában a mi törtetéseink, ehhez semmi köze Jézus Krisztusnak. Ha az ember folyton csak eredményeket akar felmutatni, abba tényleg bele lehet roppanni.

Annak idején nem könnyen mondtál igent az elhívásodra. Hogyan látod most, harminchat év után a döntésedet?

Ennél szebb életpályát, mint a lelkészfeleségé, el sem tudok képzelni. Egy papnét nem a gyülekezete határoz meg, hanem a férje – vagy emeli, vagy szolgasorsban tartja. Az, hogy én kiváltságnak látom a szolgálatomat, az főleg annak köszönhető, hogy a férjem soha nem mulasztotta el nagyra értékelni.

 

Megjelent a Family 2015/4. lapszámában.

Címke: , , ,

A szerzőről


Lapozzon bele a legfrissebb lapszámunkba!

Nincs hozzászólás

Hozzászólást írok

Hozzászólás szövege
Írd be a neved
E-mail címed

Story Oldal