bezár

Mi lennék, ha…?

Legszívesebben jövőtervező lennék. Leírnám, megrajzolnám, lefotóznám, mi lesz holnap, jövőre, tíz-húsz év múlva, sőt öregkorunkban. De nemcsak a mi, hanem természetesen a gyerekeink életét is eltervezném pontosan, aztán hátradőlnék, nézegetném a terveket, képeket, és örülnék, milyen szép is lesz így minden. Nyugodt lennék, hiszen nem történik semmi baj, nem érhet váratlan meglepetés, boldog és kiszámítható lenne minden.

Hogy nem határozhatom meg mindezt, az nem gátol meg benne, hogy ne tervezgessek. Hogy ne próbáljak előretekinteni és persze aggódni, mert amit befolyásolni nem tudok, azon aggódni még olyan jót lehet…! És amikor Isten újra meg újra figyelmeztet, hogy nem az én felelősségem mindez, nehéz elengedni.

Régóta bennem van például, hogy visszatérjek dolgozni, ne csak itthonról „dolgozgassak”, hanem munkahelyen, teljes állásban, fontosnak érezve magam, anyagilag is megbecsülten. Aztán Isten betegségeket ad: nem nagyokat, csak éppen akkorákat és annyit, hogy a téli időszakban minimum egy gyerek mindig itthon legyen. Na meg a nyár…! A kettő között pedig különprogramok, amelyeket mind én tudok fixen ellátni. Lehetetlen. Megbeszéltük. A férjem nem tudná elvállalni a munkáit, ha nem tudnám biztosítani, hogy a hátország működik akkor is, ha tovább tart egy fotózás, ha este van egy rendezvény, az esküvőkről nem is beszélve! Ettől még persze nem lesz jobb érzés… A terveimben persze, ha én rajzolnám, nem lennének betegeskedések, csak mindig mosolygós gyerekek, szülők és kollégák. A munka mindig összeegyeztethető lenne minden mással, szabadnap is akadna bőven, jutna nyaralásra, pihenésre.

Én tudom jól…? Rossz, hogy nem én tervezhetek? „Segítenem” kell benne?

Isten távlatokban gondolkozik. Én három lépést sem tudok hátrébb lépni, hogy lássam: olyan hamar elmúlik ez a kor, amíg még intenzíven szükségük van rám. Kamaszok és felnőttek lesznek, és utána még mindig ráérek dolgozni. Hogy lássam, most is van dolgom bőven, sőt…! Hogy azt tegyem, ami most, ma a feladatom – és ne a jövőn rágódjak. Hogy ma szeressem a gyerekeket, ma elvégezzem a munkáim, ma helytálljak mint anya, feleség és (azért itthonról) dolgozó nő.

Terveket ugyan gyárthatok, sőt fontosak is a célok, de tudnom kell, hogy van, aki bármikor átírhatja a vázlataimat, és a jóváhagyás sem az én tisztem. És aki életeket képes adni (és visszavenni), az el is tudja dönteni, mikor mi fontos az életben. És bár úgy látszik, hogy a fontossági sorban épp valahol hátul kullogok, a gyerekeink nem ezt érzik: amikor kitalálják, hogy hadd mehessenek haza kivételesen délben, vagy hogy menjünk el ovi után még játszóterezni; amikor oda kell érni edzésre korán; amikor egész délelőttre egy kontroll- vagy sportorvosi vizsgálat a program, akkor a helyemen vagyok velük. A maradék időmet – mikor mennyi van belőle – pedig megtanulhatom bölcsen beosztani.

A tervezőasztalnál már kész van a jövőnk, csak nem láthatunk bele, de egyre több eltelik belőle. Merjük közben fontosnak érezni magunkat mi, anyák…

Címke: , , , , , ,

A szerzőről


Lapozzon bele a legfrissebb lapszámunkba!

Nincs hozzászólás

Hozzászólást írok

Hozzászólás szövege
Írd be a neved
E-mail címed

Story Oldal