Éppen húszéves voltam, harmadéves egyetemista. Egy szeptemberi reggelen hirtelen iszonyatos görcs állt a hasamba. Irány az SZTK, végigküldöztek néhány osztályon – de semmit sem találtak. Kínosan éreztem magam amiatt, hogy minden orvos hipochondernek néz. Ugyan mi baja lehet egy egészségesnek tűnő fiatal lánynak?
Több óra múlva lassan enyhült a fájdalom, így nem nyomoztam tovább. Két héttel rá azonban ismét jelentkezett, csak még elviselhetetlenebb görcsök kíséretében. A rendelőben a nővér ránézett hol fehér, hol lila arcomra: „Hú, maga tényleg rosszul van!” Örültem, hogy végre nem kell magyarázkodnom, ám az orvosok most sem találtak semmit. Végül megsajnáltak: „Beutaljuk vakbéllel, de ez nem az! Legalább kórházba kerül, majd ott kivizsgálják.”
Végre egy diagnózis!
A kórházban azonnal vért vettek tőlem. Belém nyomtak pár injekciót, egyik orvos a másik után vizsgált, majd nagy tanácstalanságukban két napig megfeledkeztek rólam. Akkor aztán átküldtek a nőgyógyászatra, ahol megállapították, hogy cisztám van. Végre egy diagnózis! – sóhajtottam fel, bár még sosem hallottam a szót. „Az egy daganatféle, majd megállapítjuk, hogy jó- vagy rosszindulatú-e. Pár nap múlva lesz konzílium, és akkor döntünk a műtétről” – mondták magyarázatképpen. Megrökönyödve hallgattam. Még hogy daganatféle? Konzílium? Még csak húszéves vagyok, nem lehet semmi bajom. Csak ne látnám azt a tanácstalanságot az orvosokon…
Délután, amikor meglátogattak a szüleim, elmeséltem nekik, amit megtudtam. És ekkor egy megmagyarázhatatlan momentum következett. Valahonnan elősodródott egy fiatal doktornő – még a nevét sem tudtuk –, aki csak annyit súgott oda anyunak: „Ha jót akar a lányának, azonnal vigye el innen! Kerítsen sürgősen egy nagyon jó nőgyógyászt neki!” Honnan jött, és honnan volt bátorság benne ilyet mondani?! Védőangyal lehetett. Anyukám azonnal intézkedett, és a saját felelősségére kikért a kórházból. Gyors telefonroham az összes ismerősnek és az ő ismerőseiknek, majd délben már egy másik intézményben fogadott egy komoly, mégis tréfás kedvű orvos: „Maga tényleg ennyire rosszul van, ahogy kinéz, vagy csak rám akar ijeszteni?” Megvizsgált, és az ultrahangon egy ökölnyi ciszta látszott. „Ez csak azt jelenti, hogy folyadékkal van tele. Ne féljen, megoldjuk! De most már péntek délután van, műteni csak rendkívüli esetben lehet. Mivel most erős görcse nincs, várjunk. Bejövök hétvégén is, magára nézek. Azonnal szóljon, ha valami változik” – nyugtatgatott.
Az emberi hangtól kezdett visszatérni belém a lélek. Túl voltam a mélyponton. Szombat délutántól azonban állandó hasmenésem volt, vasárnapra negyven fokos lázam lett, semmit sem tudtam enni. Az orvosom bejött hétvégén is, ránézett a vérképemre, és hallottam, amint odasúgja a nővérnek: „Ez lehetetlen! Azonnal ismételjék meg!” Csak a zárójelentésből tudtam meg, hogy rendkívül súlyos gyulladásra utalt a lelet.
Kétségek között
Hétfőn, felrúgva a kiírt műtéti rendet, mindenkit beelőztem. Nekem csak egy tízperces operációt ígértek, de a kisebb altatásból magamhoz térve riadtan pillantottam meg a fejem fölött a hatalmas lámpákat. De hiszen nem is itt altattak el! Tudtam, hogy komoly baj van. „Nyugodjon meg, nagyműtét lesz, de minden rendben lesz!” – hallottam az orvosom határozott hangját.
A többórás operáció után csak másnap hajnalban tértem magamhoz. Lassan kinyitottam a szemem, és éreztem, hogy mindenem fáj. Ez volt az első jó jel! A hasamból legalább négyféle cső lógott egy hatalmas kötés alól, a karomban infúzió. Óvatosan felemeltem a rám terített lepedőt. Keresztbe vágtak – valószínűleg mindent kivettek. De életben vagyok. Csak ne lennék ennyire szomjas! Mint aki három napja kúszik a sivatagban. Ekkor egy idős, kedves ápolónő észrevette a nyitott szememet: „Ó, aranyoskám, hát felébredt!” Annyira kedves, nagymamás volt, hogy felbátorodtam: „Milyen műtét volt, mit csináltak…?” Szomorúan rám nézett: „Nem tudom, bogárkám. Nagyműtét volt, de többet nem tudok.” Vagy nem volt szabad mondania…
A reggeli nagyviziten már mosolyogni próbáltam. „Ej, kislány, micsoda ramazúri volt a maga hasában! De örülök, hogy mosolyog: ez azt jelenti, hogy rendbe fog jönni!” – mondta nagyot sóhajtva, komolyan az orvosom. Inkább nem kérdeztem tőle semmit… Napokkal később egy szobatárs véletlen elszólásából tudtam meg, hogy életveszélyes stádiumban levő hashártyagyulladásom volt, s ez a műtét közben derült ki. A szüleim a folyosón sírtak, mert az orvosom csak azt ismételgette nekik: „Ami szakmailag lehetséges, mindent megtettünk – a többi már nem rajtunk múlik. Fiatal és erős. Reménykedjünk.”
A visszapillantó tükörből
Egy hét múlva hihetetlen gyógyulást produkáltam, így hazabocsátottak. A zárójelentésből és az orvosom magyarázatából tudtam meg, hogy volt egy ciszta az egyik petefészkemben, amely a súlyánál fogva megtekeredett (hát ezért láttam én csillagokat…), és ennek következtében kifakadt, majd kifolyt a hasüregbe. Ott genny és belső vérzés okozta a hashártyagyulladást. A huszonnegyedik órában műtöttek meg, egy órával később talán már visszafordíthatatlan lett volna az állapotom. Hát ez volt az a „ramazúri”. Kivették ugyan az egyik petefészkemet, de a másikat és a méhemet sikerült megmenteniük.
Furcsa érzés volt túlélőnek lenni. Nehéz volt megérteni és elfogadni, hogy ilyen fiatalon annyira közel kerültem a halálhoz. Én, a mindig jó kedélyű, életvidám egyetemista hogyan lehettem hirtelen egy gyenge haldokló? És ha nem kerülök egy másik kórházba? És ha hétfőn nem rúgják fel miattam a műtéti rendet? Ha csak két-három órával később kezdték volna az operációt…?
Napokig, hetekig nem tudtam magamhoz térni a csodától. Kórház, vizsgálatok, diagnózis, életveszély, műtét – mindez egy hét leforgása alatt. Nem tudtam megemészteni. Ekkor még nem voltam hívő. A műtét előtti napon, amikor már érezni lehetett, hogy tényleg nagy gond van, erőtlenül, lázasan imádkozni próbáltam. Megmosolyogtató, de mit mondjon az, aki nem ismeri Istent? Valahogy így beszéltem hozzá: „Istenem, ugye vagy valahol? Én nem tudom… Valóban létezel? Nem tudom, mi bajom, de szeretnék meggyógyulni. Bármit megígérek neked cserébe, persze fogalmam sincs, hogy pontosan mit is. Hogy segíteni fogok az embereknek…? De miben? Hogy nővér leszek…? Aligha, hiszen nem bírnám. Hát, tudod, mit? Kedves leszek! Mindig kedves leszek mindenkihez, jó? Nem jut eszembe más. Kérlek, segíts!”
Hát, valahogy így imádkoztam én. De ő hallotta a kiáltásom. Örültem, hogy meggyógyultam, örültem, hogy talán a mégis létező Isten segített. Betartottam ígéretemet – nagyon igyekeztem mindenkihez kedves lenni. Isten valószínűleg sokat mosolygott a próbálkozásaimon, hiszen annyira gyerekes őszinteséggel akartam meghálálni, amit értem tett.
Ha ez mese lenne, most az következne, hogy „ekkor megismertem egy gyülekezetet, és nyomban megtértem”. De nem. Még eltelt legalább három hosszú év, míg végre ráakadtam arra az első igazi lépcsőfokra a hit útján.
Huszonnyolc esztendő telt el azóta. Hat évvel a műtét után, 1992-ben férjhez mentem, majd egymás után három gyönyörű fiunk született: Péter, Tamás és Dániel. Minden komplikáció és nehézség nélkül. Isten kegyelméből.
A szerzőről
