„Megteremtem ajkán a hála gyümölcsét.”
(Ézsaiás 57,19)
Rengeteget mérgelődöm, olykor okkal, olykor ok nélkül, miközben tudom, hogy bármi történjen, a megfelelő válasz a hála. Megkértem Istent, hogy tanítson meg rá, és ő elkezdett dolgozni a szívemben…
A női táskát számtalan mítosz övezi a jóléti társadalmakban. Vegyük például a legismertebbet: hogy a tartalma mennyi mindent elárul a gazdájáról. Vagy hogy hány darabra lenne szüksége egy nőnek, hiszen minden cipőjéhez kellene egy megfelelő. (Mielőtt pálcát törnénk a világi kívánságok uralta szívek felett, megosztok egy képet az olvasóval: a boldog nő képét, ahogyan ott ül a karácsony utáni istentiszteletek egyikén, és ragyogva kapaszkodik a táskába. Nem is kell beszélgetnünk egymással ahhoz, hogy megsejtsem, kitől kaphatta, és hogy a túláradó öröme igenis összefügg egy kicsit azzal is, hogy ez a táska passzol a cipőjéhez. Ez nem a nőről, nem is a táskáról prédikál elsősorban, hanem az ajándékozó és a boldog nő közti viszonyról.)
A házasságom előtti felnőtt életemet nem terhelte túl sok cipő, ami minimálisra csökkentette annak a problémának a létjogosultságát, hogy az éppen aktuális táskám színe esetleg nem harmonizál a lábbelimével.
A táskáimat nem a külső megjelenésük, hanem a tartalmuk határozta meg: az enyéim könyvekkel voltak tele. Sokkal. (Nem érzem kórosnak, találkoztam hasonló nőkkel azóta.) A sok könyv egyetlen tulajdonságot követelt csupán a hordozótól: legyen strapabíró. Ez viszont már ellentétben áll a divathullám tajtékos habjaival, és az öröklött világképembe is tökéletesen beleillik, a születési családom számára ugyanis az egyik legfőbb érték a teherbírás. Ez határozza meg a táskát is: mennyit bír.
Magam a keresztapám csővázas hátizsákjával jártam először az országos kéktúra útvonalán, majd később tőle kaptam egy jóval korszerűbb saját túrazsákot is – amellyel egyébként kitűnően lehetett a teljes életemet a kollégiumba, majd onnan az albérletbe költöztetni.
Ezzel nemcsak egy hátizsákot, hanem mintha egy viselkedési mintát is kaptam volna. Az életnek súlya van – de bírható. Csak olykor át kell pakolni a hátizsákot, tudni kell szelektálni, mert a legmasszívabb és legnagyobb táskába sem fér bele minden egyszerre. Ha túlpakoljuk, lehetetlen felemelni. (A gerincsérvem üzeni, hogy azért párszor megpróbáltam a lehetetlent.) Amikor idén ugyanezzel a hátizsákkal elindult a fiam cserkésztáborba, nem feltétlenül az elengedés új dimenziójától lett könnyes a szemem. A folytonosságot láttam a hátára vett táskában: a legfiatalabb generáció is kész a teherhordásra, s már viszi tovább mindazt, amit kapott. Rajtunk múlik, hogy erő feletti terhekkel vagy áldott mintákkal van-e tele az a csomag.
Semmiképpen sem szeretnék aszkétának tűnni: nekem is volt „táskavágyam”. Amolyan elérhetetlen fajta: legyen nagy, de csinos, ugyanakkor strapabíró is – és mivel most már muszáj két vállra vennem, az elvárásaim egy bőr hátizsák felé mutattak, amely a legkevésbé sem tűnt megfizethető álomnak. Az elmúlt négy-öt évben félévente egyszer azért elkapott a táskavadászat heve az online térben, ám az időpocsékoláson túl más eredményt nem tudtam felmutatni.
Egy őszi szombaton Kismaroson keresztülhajtva egy bolhapiacra lettünk figyelmesek. Antikvárium, turkáló, bolhapiac – ezek azok a hívószavak, amelyekre mérlegelés nélkül ugrom, így hát bementünk. És az átlagos bolhapiaci kínálatban ott lengett A táska. Bőr volt, csinos és hátizsák.
Ahogy kérdeztem az árát, csak annyit hallottam: ötszáz. Gondoltam, a szél biztosan elfújta az összeg elejét. Ahogyan a kezembe fogtam, rögtön tudtam, hogy a találkozásunk végzetes: akármilyen szám volt is még az ötszázas előtt, most muszáj kockáztatni. Kértem. Az igazi meglepetés a fizetésnél ért: az ötszáz előtt tényleg nem volt semmi. A hölgy ennyiért gondolta továbbadni a holmit – ami abban a pillanatban a lehetőségeimmel is találkozott, mert mindössze ennyi pénz volt a tárcámban.
Napokig hitetlenkedve, elgondolkodva néztem a táskát: valaki nekem adta a bőr hátizsákját. Azt mondta, ő is így örült, amikor kapta. Nem tudtam napirendre térni fölötte, amíg a fiam ki nem mondta hangosan: „Anya, ez a néni pont úgy ajándékozott, ahogyan Isten.”
Megjelent a Family 2022/1. számában.
A szerzőről
