Számtalan olyan ember vehet körül minket, akivel szívesen elbeszélgetünk, de szűkül a kör, ha azokra gondolunk, akikkel mélyebben is megosztjuk az életünket. A barátság olyan, mint a levesben a só – az élet ettől lesz ízes és ehető. Én is jó pár „sódarabkát” magaménak mondhatok, de hadd meséljek most egyről, akinek talán a legtöbbet köszönhetem.
Julit úgy ismertem meg, hogy a fiaink egy osztályba jártak. Őt is három fiúval áldotta meg az ég, mint engem, ráadásul nagyjából azonos korúakkal. Nemcsak a hasonló élethelyzet, hanem számtalan megoldandó probléma is összekötött bennünket: megesett, hogy naponta többször tárcsáztuk egymást, hogy tisztázzuk a homályos házi feladatokat, a várható, de mindkét részről letagadott dolgozatokat és a legkülönfélébb programok részleteit, amelyeket a fiúk szelektív memóriája okán csak kettőnk információhalmazának mozaikkockáiból tudtunk összerakni.
Mindig gyógyítóan hatott mindkettőnkre, ha végső kétségbeesésünkben kifakadhattunk egymásnak. Hányszor robbantunk ki: „nem igaz, egyszerűen nem bírom már, hogy lassan hangszóróval kell otthon beszélnem”, „este tízig írjuk a házit”, „azt mondta az óvó néni…”. És tudtuk, hogy a másik tökéletesen érti és érzi, hogy miről beszélünk. Mire kipanaszkodtuk magunkat, elszállt minden bánatunk.
Más-más okból, de majdnem egy időben mentünk vissza dolgozni, és ennek kényszerét, dilemmáját, sőt fájdalmát is átbeszéltük. Emlékszem, egyszer leroskadtunk egy parkban egy padra, és élveztük, ahogyan a hat srác együtt focizott. „Képzeld, hideglelést kaptam, mert úgy tűnt, jön a negyedik” – vallotta be csendesen a barátnőm. „Neked is?” – nevettem el magam. Ettől feloldódott, és őszintén folytatta tovább: „Beleborzongtam, fél éjjel nem aludtam, majdnem sírtam. Tudtam, hogy segítség nélkül nem fogom bírni, egyszerűen bele fogok bolondulni.” „Hát, légy erős, eddig szó szerint stimmel. Ugyanezt éltem át én is” – néztem rá bátorítóan. „Aztán kezdtem beletörődni. Tudod, nem vagyok úgy hívő, mint te, de azért én is hiszek. Soha nem vetetném el. Képtelen lennék rá. Aztán amikor kiderült, hogy mégse jön… Hát, nem fogod elhinni: nem megkönnyebbülést éreztem, hanem csalódást! Már úgy akartam!” Mit mondhattam volna minderre? Mintha a saját gondolataimat hallottam volna kihangosítva, úgyhogy csak ennyit válaszoltam: „Miért ne hinném? Már nem is tűnt olyan bonyolultnak az egész, és kezdtem én is erőt érezni hozzá.”
Jóban-rosszban egymás mellett
Hát, valahogy így éltünk át sok-sok párhuzamos élethelyzetet, és igyekeztünk a gyakorlatban is ott állni egymás mellett: számtalanszor átdobtuk a másikhoz a gyerkőceinket, amíg az egyikőnk bevásárolt vagy elintézett valamit. Hatan úgyis jobban elvoltak, mint hármasban.
Hány meg hány közös programot szerveztünk! Így tényleg egyszerűbben boldogultunk. Emlékszem, egyik nyáron a ferihegyi repülőmúzeum felé vettük az irányt – elvégre a focicsapatot állandóan valami izgalmassal kellett lekötni, ha épen akartuk megúszni a szünidőt. Ráadásul velünk volt még egy unokatesó is, tehát összesen hét fiúval közelítettük meg a helyet. Amikor a kasszás bácsinak mondtuk, hogy adjon nekünk valamilyen jegykombinációt, kikukucskált a kisablakból, ránézett a csapat gézengúzra, majd újra vissza ránk, és elhűlve kérdezte: „Ez itt mind a maguké?” „Ááá, csak hat a miénk” – vallottuk be nevetve. Annyira hihetetlen látványt nyújtottunk, hogy végül beengedett minket az eredeti ár töredékéért.
De két másik esetet is hadd osszak meg. Juli egyik délelőtt izgatottan hívott. „Ne haragudj! Épp tankoltam, de elfelejtettem, hogy nem a Volkswagennel vagyok, és véletlenül dízelt tettem bele. Annyit tudok, hogy most nem szabad elindítanom, akkor talán még vissza lehet szívni belőle. András agyonüt, nem szólhatok most neki, de itt sem maradhatok a benzinkúton. Figyelj… te tudsz vontatni? Van vontatóköteled? Haza kéne jutnom.”
Miközben beszélt, már járt is a fejem és a kezem, nyomban öltöztetni kezdtem a két év körüli legkisebbet. „Először is nyugi! Csillapodj le, semmi gond nem lesz. András kicsit ideges lesz, de túléli, a kocsit meg hazavontatjuk. Kötelem van, megkeresem. Nem próbáltam még soha, de ha a férfiak meg tudják csinálni, mi is meg fogjuk! Tíz perc múlva ott vagyok.”
Ott voltam. Megvizsgáltuk a kötelet, kitaláltuk, hogy melyiket hova illesszük. Kiválasztottuk a legegyszerűbb útvonalat, és elindultunk. Óvatosan, egymásra figyelve kellett mennünk, de minden különösebb nehézség nélkül vettük az akadályokat. Boldogok voltunk, hogy sikeresen megoldottuk ezt a problémát.
De jött a „visszavágó” is, amikor ő segített ki szorult helyzetemből. Őrülten meleg júniusi nap volt. Embertelen, aszfaltolvasztó hőség, és én aznapra megígértem, hogy elviszem a két óvó nénit az éves bevásárlásra a jó messzi játékboltba, mondván, hogy az én nagy kocsimba sok minden belefér. Úgy adódott azonban, hogy nem ebédeltem, és innivalót sem vittem magammal. Péntek kora délután átvergődni a városon a tűzforró, légkondi nélküli autóban éhesen – eleve elég rossz kiindulási alap. Hazafelé belefutottunk a délutáni csúcsforgalomba is, és éreztem, hogy a közel ötven fokban vészesen fájni kezd a fejem. Látszólag vidáman társalogtunk, de lassan a lámpákat is alig láttam. Amikor megálltunk az ovi előtt, a pólóm rám ragadt a hőségtől, a fejem pedig úgy hasogatott, mintha egy sünifalka fát vágott volna benne. Segítettem felvinni a holmikat, és mire elbúcsúztunk, lassan már négy óvó nénit láttam a kettő helyett, de még elszaladtam a bölcsibe a legkisebbért, majd utána az iskolába a nagyért. Addigra már a kormányt is alig érzékeltem. Mivel éppen költözésben voltunk, egy ismerős házaspár házában húztuk meg magunkat átmenetileg. Felnyaláboltam a gyerekeket, felcsörtettünk, eldőltem az ágyon, és éreztem, hogy végem van. Bevettem gyorsan két gyógyszert, hátha még hat. A fejemben a sünifalka már ezerfősre gyarapodott. Ekkor jött a mentőötlet: Juli!
Öt perc sem telt bele, már a ház előtt parkolt a három gyerekével, hogy bezsuppolja az enyéimet – a hat srác persze ujjongva fogadta a hírt. „Rossz rád nézni! Tűnj el gyorsan, le se kellett volna jönnöd! – pirított rám. – Ne aggódj, elleszünk!” Hatalmas kő esett le a szívemről, hiszen végre magamra húzhattam a párnát, míg az iszonyú dübörgés, zakatolás végre megszűnt. A férjem pedig szépen megvacsoráztatva hazahozta a fiúkat Julitól.
Fussunk össze!
Jó sok év telt el azóta. A fiaink felnőttek, a találkozásaink ritkábbá váltak. Pár hónapja azonban egymásba botlottunk az egyik szupermarketben. Juli épp sántított, mert kibicsaklott a lába. Nevetve idéztük fel, hogy hányszor elhatároztuk, hogy végre leülünk egy jót beszélgetni. „De most már aztán tényleg fussunk össze!” – hangzott búcsúzóul a vezényszó.
Hetekkel később egy véletlen folytán hallottam a hírt: Juli váratlanul szívrohamot kapott. A munkahelyén összeesett a mosdóban, és mivel programozóként szinte ő volt az egyedüli hölgy a cégnél, hosszú ideig senki nem nyitott be utána a női mosdóba… Már nem tudták megmenteni.
Azóta sem tudom feldolgozni, ami történt. Ilyen nincs – hiszen Juli maga volt az élet. Akárhányszor csak belépek abba a szupermarketbe, ahol utoljára találkoztunk, mindig őt látom magam előtt, ahogyan rám nevet. Nem tudok mit kezdeni azzal a ténnyel, hogy már nincs, hiszen továbbra is az életem része, továbbra is ezerféle terve van, csak egyszerűen nem érünk rá összefutni…
A szívemben és az emlékeimben így marad meg: vidáman és élettel telve. Utolsó szavaink azonban hadd legyenek itt mementóként mindenkinek: „De most már aztán tényleg fussunk össze!”
Ápoljuk a barátságainkat, amíg nem késő! Nehogy csak utólag döbbenjünk rá, hogy egy jó barát milyen pótolhatatlan kincs.
Megjelent a Family 2022/1. számában.
A szerzőről
