Kedves Barátném!
Mióta elköltöztetek, ritkán tudunk igazán bensőségesen beszélgetni – ezért most tollat ragadok, mert muszáj elmesélnem, amit az utóbbi hónapokban megtapasztaltam.
Emlékszel, tavaly ősszel történt, hogy mentem a bibliakörbe, és majdnem belém hajtott egy autó. Épp le akartam parkolni Andrissal a kocsiban, amikor – talán az én hibámból is – félreértette a másik sofőr az indexelésem, és nagyot csikorogva volt kénytelen fékezni, nehogy eltalálja az autónkat pont ott, ahol a kisfiam ült. Sápadtan mentem be az alkalomra, és egész nap bennem munkált ez az élmény. Talán ugyanekkor történt, hogy találkoztam Zsófival, aki említette nekem, hogy mindennap egy teljes órát imádkozik. Felfoghatatlan volt számomra, hogyan jut erre mindennap ideje, és hogy mit is csinál egy órán keresztül. De az ő kiegyensúlyozott, derűs és biztonságot sugárzó tekintete és az elkerült karambol emléke valahogy arra ösztökélt, hogy én is kipróbáljak valami hasonlót. Így bevállaltam napi tizenöt percet. Megfogadtam, hogy karácsonyig mindennap negyedórát az Úrral töltök. S képzeld… így maradtam. Rájöttem, hogy ez nekem nagyon jó, nagyon kell! Azóta is naponta tizenöt percig csak rá figyelek.
Kell a tizenöt perc, mert ez az a mennyiség, amely minőséggé csap át. Ennyi idő elég arra, hogy valóban az Úrra hangolódjak, hogy igazán lelassítsak. Az első öt percben – talán Zsófi javasolta? – csak jelen vagyok. Nem érzek kényszert, hogy mint egy imamalom darálni kezdjek valamilyen kötött vagy saját szöveget, csak próbálok belehelyezkedni Isten jelenlétébe. Ha elkalandoznának a gondolataim, nos, azokat is hozzá viszem. Elmondom neki, mi foglalkoztat éppen. Miért vagyok dühös, ki idegesített fel, mi nyomaszt a leginkább. Körülbelül öt perc múlva érzem, hogy ki is jött belőlem minden, ami akart. Ilyenkor itt az ideje annak, hogy a Szentíráshoz forduljak. Ha olyan kedvem van, akkor csak olvasgatom. De idővel rájöttem, hogy könnyebb dolgom van, ha használok valamilyen „sorvezetőt”: napi áhítatos könyvet, bibliaolvasó kalauzt. Elolvasok egy rövid szakaszt a Bibliából, ez a magyarázatokkal vagy a szöveges elmélkedéssel együtt ki is tölti a második öt percemet. Ezt követően jön a harmadik szakasz: hagyom, hogy hasson rám az olvasott írás; hagyom, hogy Isten szóljon általa. Figyelek arra, hogy mi az a néhány mondat, amely aznap valamiért különösen nekem szól. S ezzel, huss, el is repült a negyedóra!
Persze azt, hogy „a változatosság gyönyörködtet”, akár rólam is mondhatta volna Cicero; s nem én lennék, ha nem idegesítene halálra a tudat, hogy nekem mindennap el kell olvasnom ezt vagy azt a kijelölt szöveget. Szerencsére viszonylag hamar rájöttem a probléma feloldására: dehogy kell! Számtalan egyéb imafajta van, így a napi negyedórámból időnként szabadon elhagyok egy-egy blokkot, ha éppen olyanom van. Helyette lehet, hogy dicsőítő énekeket éneklek, elmondom a Miatyánkot, átelmélkedem a Hiszekegyet, vagy a kedvenc zsoltáraimat olvasom.
S a hatása? Meglepő. Olyan, mint amikor sokat dolgoznak a traktorok, hogy beszántsák, -vessék a földet. Úgy érzem, ezzel a napi negyedórával előkészítem a földet Istennek, felületet biztosítok neki, hogy belépjen az életembe. Úgy érzem, titokzatos módon ennek révén dolgozni tud az életemben. Valahogy azóta türelmesebbnek érzem magam a családommal. Mintha nem csapkodnám annyiszor az ajtókat, fiókokat, mintha lassan kezdene átalakulni az életem. (De erről talán a férjemet és a gyerekeimet kellene megkérdezni.) Amit biztosan tudok: a Szentírás újra szólni kezdett hozzám. Tudod, én gyerekkorom óta hallgatom a templomban a Bibliát, s bizony hajlamos vagyok arra, hogy vállrándítva átlépjek egy-egy részen, mondván, hogy úgyis tudom, mi lesz a vége. Most újra élő az Írás, az életemhez szól. Ráadásul a napi imádkozás segít a határaimat is megtalálni. De erről talán máskor, bővebben írok majd neked.
Hallom, ahogy kérdezed, hogyan tudok erre mindennap időt szánni. Tudod, meglepő, de nem is olyan nehéz. Amikor tavaly fogadalmat tettem, sejtelmem sem volt, hogyan „élem túl” karácsonyig. De hidd el, a harminc napból alig kétszer-háromszor fordult elő, amikor nehezebben tudtam legyőzni magam, amikor éjszaka kellett tovább fennmaradnom az ügy érdekében.
Legtöbbször úgy intézem, hogy amikor délután elalszik a kicsi (és a nagy még oviban van), akkor eldobom a mosogatószivacsot, és azonnal leülök elmélkedni. Ősztől, ha dolgozni fogok, kicsit nehezebb lesz talán, de okos szervezéssel akkor is meg lehet majd birkózni a feladattal (mondjuk, amíg apa fürdeti őket este). Mindenesetre azóta könnyebb, amióta ráébredtem, hogy erre a napi negyedórára nem Istennek van szüksége, hanem nekem. Ráadásul elmélkedni azért kell, mert megérdemlem. Nem azért, mert muszáj, hanem azért, mert anyának jár napi tizenöt perc, amikor nyugton hagyják, amikor magára zárhat egy ajtót, amikor elmerülhet – Istenben. A napi negyedóra „szabadidőt” még egy nem hívő házastárs is kész lehet biztosítani.
Sokkal könnyebb időt szakítanom az imádságra, mióta ezt (részben) kényeztetésnek (is) tartom. Nyugodtan igyál meg közben egy kávét, gyújts meg egy gyertyát, és legyél kettesben Istennel. Ő az, aki alkotott téged; aki jobban szeret, mint bárki más a világon. Nyugodtan fürdőzz az ő szeretetében! Ha meg nehéz időszakod van az életben – hát annál inkább! Mert „amit szem nem látott, fül nem hallott, és ember szíve meg nem sejtett, azt készítette el Isten az őt szeretőknek” (1Korinthus 2,9). Ha minden kötél szakad, én ezen szoktam elmélkedni.
Mindezek ellenére előfordul, hogy nincs idő elcsendesedni. Így volt ez éppen a harmincadik születésnapomon is. Egész nap mindig történt valami, egyszerűen nem volt időm leülni. Már késő este, a Gellérthegyre menet jutott eszembe a kocsiban, hogy az ünneplés után éjszaka fogok tudni csak imádkozni, hullafáradtan és – valljuk be – nem nagy örömmel. Aztán kiderült, hogy a férjemnek nincs aprópénze a parkolóórához, és gyalogosan elindult felváltani. Én meg csak ültem az üres kocsiban döbbenten, és úgy éreztem, Isten szól hozzám: „Rita, te nekem olyan fontos vagy. Csak nem gondolod, hogy éppen a születésnapodon nem fogok gondoskodni róla, hogy kettesben lehessünk?” S így tudtam akkor imádkozni. Ha időprésben vagyok, azóta is felhasználom a „holtidőket”, és szívesen éneklek, imádkozom például egyedül, vezetés közben. De szem előtt tartom, hogy a negyedórát azért ne gyakran bontsam meg tíz meg öt vagy hét meg nyolc percre, mert – bár a semminél jobb a „menzakaja” – kell az, hogy rendszeresen egyben is meglegyen a negyedóra, az igazi „lakoma”. Ehhez kapcsolódik az is, hogy ne hagyd sokszor a nap végére az imádkozást, mert elkerülhetetlenül kötődni fog hozzá egy olyan érzés, hogy „Jaj, még ez is hátravan!”. S akkor bizony nem lesz benne semmi „kényeztetés”.
Ami még eszembe jut: talán meséltem már neked Juliáról, a német barátnőmről. Vele minden karácsonykor váltok egy képeslapot. De ugye milyen más a mi viszonyunk, hiszen te meg én hetente legalább félórát beszélünk telefonon! Nyilvánvalóan így sokkal bensőségesebb a kapcsolatunk. Közhely, de Istennel is így van. Nem várhatjuk el, hogy intim kapcsolatunk legyen vele, ha csak karácsonykor váltunk vele egy képeslapot. S még a telefonnál maradva: mennyivel meghittebb az a barátság, amelyben a beszélgetések során mindkét fél szóhoz jut! Ezért kérlek, hagyj időt Istennek, maradj csöndben, és figyelj rá.
Végül, sejtve, mit fogsz még kérdezni, el kell mondanom: az imádságod akkor is érvényes, ha nem érzel közben semmi különöset. Akkor is, ha elkalandoztak közben a gondolataid. Az, hogy épp érzel is valamit – kegyelem, egy plusz jó dolog, Istentől kapott ajándék.
Azt hiszem, most már csak egy dolog maradt hátra. Mégpedig az, hogy arra biztassalak, hogy próbáld ki te is egy hónapon keresztül a napi negyedórás csendességet. De aztán vigyázz, mert rá fogsz szokni… 🙂
Szeretettel ölellek,
Rita
Megjelent a Family magazin 2013/1. lapszámában.
