Barion Pixel
bezár

Nyár­búcsúztató napló

Augusztus 31.

„Gyerünk, még beugrom a Sparba. Tedd le, nem vesszük meg! Azt sem. Jó, azt hozd, te meg állj be a sorba! Ki rakta a fagyit a kosárba? Vissza, azonnal! Na, még a bankba. Bocs, fiúk! Oké, utána elmegyünk a McDonald’sba csúszdázni, de csak csúszdázni! Jó, még kétszer, most már aztán irány az évnyitó! Mi az, hogy nem jössz? Te sem? Hogyhogy minek? Évnyitó! Kezdődik az iskola! Schule, school, skola! Dereng már? Fehér ing, kapd el, az nem a te nadrágod! Vedd le a zöld zoknit, nem passzol a tornacipőhöz! Hogy ezt idézőjelben mondtam-e? Naná! Fekete cipőt, érted, mint a Schwarzenegger! Nem focizni megyünk, hanem évnyitóra!”

Estére dzsungel áthatolhatatlan. A lakásunkat lassan katasztrófa sújtotta területté kell nyilvánítani. Gyerekjátékok térdig a szobában, köztük zoknik, ceruzák, könyvek, rajzok, de akad a sínek és az autópálya közé vetve néhány póló, sort, sőt akár igazi kincsekre is bukkanhatunk: üveggolyó, kristálydarabkák, rakétakilövő állomás (legóból), egy repülőtér (?), kis Biblia (Uram, biztos így képzelted ennek a helyét?) meg egy A Titanic utolsó órái füzetecske. Ordítani szeretnék. Végül győz a neveltetésem.

Lekapcsolok minden villanyt. A fiaim döbbenten néznek. Folytatom, míg holt sötét nem lesz mindenütt. Riadt csend. Ezt már szeretem! Peti sejtelmes hangon megszólal: „…és akkor feltűnt egy kííísértet, és gülü szemeivel kilépett a villogó ufóból!” A kicsik veszett visításban törnek ki. „Kösz, Peti, majd éjjel hívlak Danihoz! Most pedig mindenki átmegy a szobán. Sietve! Nem tapogatjuk ki a leszállópályát! Anyunak itt kell átcsörtetnie az éjjelente felsíró Danihoz – próbáljátok csak ki! Így reggelre gipszben fekszem majd az ambulancián! Irány át a szobán!”

Röhögés. Ötlet befogadva. Kacagva próbálnak akadályversenyt játszani, de csupa jajgatás és fájdalmas szisszenés kíséri. Gyorsan vissza a megvilágosodást, hiszen már egymást próbálják belelökni a parkolóházba! Néhány helikopter-, autó- és legófelépítmény eltávolításával sikerül őket rávenni egy szabad sáv kiépítésére. Ez is valami.

Szeptember 1.

Zord valóság. Kezdődik az iskola. Peti ébreszt. „Mi történt, fáj valamid, hánynod kell?” – nézek rá döbbenten. „Nem, csak úgy felkeltem.” Természetfölötti jelenségek! Hányan imádkoznak ilyenekért? És tessék, íme a csoda!

Tamással már nehezebb. Iskola! Ébresztő! „Miféle iskola? Nyár van!” – húzza magára a takarót. Szembesítenem kell a valósággal. Lassan feldereng előtte a tegnapi évnyitó. „Na ne! De legalább matek is lesz?” „Lesz, csak neked! A többiek a nyári élményekről fognak mesélni.” „Élményekről?! Akkor elmondhatom, hogy nekem három fogam és egy körmöm esett ki… meg le?”

Húúú, minden gyerek leadva. Szabad ember vagyok! Irány a piac, végre békésen vásárolhatok! Az egyetemen ugyan még nincs tanítás, de a nyelvvizsgadolgozatok tornyokban várnak rám.

Otthon szanaszét papírok, jegyzetek, emlékeztetők, csekkek, beadványok, nyomtatványok. A szemem egy késre mered az íróasztalon. Már kiáltanám, hogy „Ki volt az…?!”, de két dolog visszatart: 1. Nincs itthon senki. 2. A hosszú távú emlékezet. Magam hoztam ide a vizsgaborítékokhoz.

Ebéd után gyerekbegyűjtés. A lakás kevéske fennmaradó csücskében (apropó lakás… vissza kellene alakítani a lomtárat lakássá, de mikor?!) anya szétrámol. Körbeveszi magát egy halom tankönyvvel, füzettel, csomagolóval, celluxszal, ollóval és tollal. Fél óra alatt kaotikus állapotot idéz elő. (Tud.) A nappaliba már belépni sem lehet, ráadásul mozgásérzékelős lett. Mármint anya. Minden megközelítésre visítva reagál: „Oda ne! Tedd le! Ne gyűrd össze! Ollóba lépsz! Ne taposd! A tiedet abba? Neked is? Ez majdnem ugyanolyan. Pont azt? Egyezzetek meg! Kint! Itt anya most alkot!”

De fél ötkor visít egyet, és felugrik, mint akibe darázs csípett. „Indulás! Majd elmagyarázom. Nem a Mekibe!” Szolfézs- és zongorabeiratkozás, persze két külön helyen. Országutak száguldó anyaréme. Siker. Hat után érünk haza. Meglepetésünkre apa otthon. És keresi a vacsorát…

– Na, szóval az… – mosolygok rá kedvesen. – Te vagy a legaranyosabb keresztény apa és férj! Biztosan sokat böjtölsz…
– Ma nincs szándékomban. Szereteted konkrét megnyilvánulási formáját kutatom. Igened legyen igen, nemed nem: van vacsora?
– Mondtam én, hogy nincs? (Ügyes! Inkább kérdez.) Csak a hozzávalók egyelőre mind különböző helyeken.

Szeptember 2.

A dzsungelszerű valóság lassan nyomasztóan hat, így íróasztalom elzárt magányába menekülök. Az elzárást a hegyekben tornyosuló nyelvi tesztek, számtalan könyv, papír – magyarán a kupi – képezi.

Reggel még egy őrült tempójú tornacucc-összeállítás vár rám. (Peti ekkor közli ugyanis: „Torna is lesz.” Tiszta öröm egy ilyen szép, hosszú nyár után.) Jaj, uzsit is! Holnapra oviba tisztaságcsomag, váltóruha, adatlap, ja, az kell majd a két sulisnak is, ellenőrző-borító, honnan szerezzek? A4-es füzet is kéne, és nem elég a rajzlap, több kellett volna. Bevásárolni, de mikor?! Majd alvás helyett. Délután az ágyneműtartót a nagyok majdnem a kicsi fejére csukják. Még két óra múlva is remegek. Uram, miért nincs bennem a te békességed?

Este, mire csend honol, újra nekilódulok a maradék könyvnek, füzetnek, de már lankadó lelkesedéssel. Homályosan befókuszálom a páromat. Mintha vendégeket említett volna tegnap.

Zoliék jönnek? – kérdem csak úgy.
– Ja, igen, majd megbeszéljük.
– Mikorra?
– Hát holnap. Estefelé. Majd adsz nekik valami sütit. Kérdéseik vannak a hitről. Andrásék is jönnek.
– Tessék?! Zoliék – az két felnőtt, plusz két gyerek, Andrásék – újabb két felnőtt és egy gyerek, vagyis hét ember vacsoraidőben, és ezt csak így mondod?!

Hirtelen elnevetem magam:
– Kizárt, hogy normálisak vagyunk…
– Normális? Relatív fogalom. Majd csinálj azért valami rendnek tűnő dolgot! Dobálj be mindent a régi módszer szerint a hálószobánkba. De ezt nehogy megírd!
– Á, én? Mit képzelsz? Dehogy…

A szerzőről


Lapozzon bele a legfrissebb lapszámunkba!

Story Oldal