Valószínűleg nem vagyok egyedül a problémával. A várandós nőre nemzetközi szinten kiterjedt elvárás nehezedik, hogy fiút szüljön. Vagy éppen lányt.
Az első gyereknél még csak-csak elviseli a rokonság és a szomszédság azt is, ha a kis jövevény nőnemű, de a második baba érkezése előtt cserébe duplájára növelik a bosszantó kérdések számát: „Ugye ez már tényleg fiú?” A békésebb anyák ilyenkor zavartan mosolyognak, a befolyásolhatóak maguk is drukkolni kezdenek, a kicsit öntudatosabbak padlógázzal fékezik dühüket, és igyekeznek konszolidáltan elmagyarázni, hogy akármilyen nemű gyermek fog születni, örülnek majd neki. Néhányan már előre vigasztalják a házaspárt: „Nem baj, majd a harmadik fiú lesz!” Vannak, akik félrevonják az apukát, és megsúgják neki, hogy ha holdvilágnál, dél felé fordított lábú ágyban, tehénbőgés mellett fogan a baba, akkor tuti, hogy legényke lesz. Mások a D-vitaminra/grépfrútmagolajra/dzsörzélepedőre/Balaton-parti nyaralóra esküsznek…
Négyszeres sorscsapás?
A hurok azonban egyre szorul: a második lány utáni várandósságnál már nemcsak a nőket szekálják, a férfiak is ugratni kezdik egymást. Vagy ami még rosszabb: megérteni. Az orvos az ultrahangnál gyászos hangra vált, ha a baba neme nem tér el az előzőekétől. Részvétet nyilvánít a férjnek, és könnyes szemmel távozik a vizsgálóból egy oldalajtón keresztül.
A harmadik ép és gyönyörű kislányt születése után már sokan úgy fogadják: „Ó, hát nem sikerülhet minden az életben…” A háromlányos apák pedig külön klubot alkotnak, hogy egymást támogatva túlélhessék ezt a sorscsapást. Gyenge borocska mellett dudorásszák a Három a kislány című operett slágereit.
Itt már olyan nagy a reménytelenség, hogy a párok többsége nem is próbálkozik tovább. Ezt persze a három gyerek körüli rengeteg teendővel is lehet indokolni, de a külvilág okozta sokk is hozzátehet valamit. Mi is csak hat évvel a harmadik lányunk után szedtük össze a bátorságunkat, hogy újabb kis életet fogadjunk… Jó előre megbeszéltük, hogy „nem azért szülünk, hogy fiú legyen”. Sőt ha jobban meggondoljuk, nem is baj, ha lány lesz, hiszen akkor maradhatnak a kis ruhák, meg rutinosak vagyunk a nevelésében is. Játékok is vannak, kész spórolás. Az orvos aztán mégis lehangolt bennünket.
– A fenébe, hát megint nem sikerült! – aztán tekintetét a férjemre emelve félig sírva, félig röhögve hozzátette: – Ember, a maga háza úgy fog kinézni, hogy gatya, bugyi, bugyi, bugyi, bugyi, bugyi.
Aztán vállon veregette, hogy egy kis lelket öntsön bele, és ennyit mondott még:
– Nem baj, legalább házimunkára nem lesz gondja élete végéig. Egyébként meg szerezzen be egy pár füldugót, és túléli.
Mondanom sem kell, otthon nem mertük bevallani a gyerek várható nemét. Nyertünk pár hónap nyugalmat. A nevet már nehezebb volt kiválasztani, ekkorra ugyanis már az összes jót kilőttük. Mindketten sokat gondolkodtunk azon, hogy ha váratlanul mégis fiú lenne, akkor hogy örülne mindenki. Végül egy nehéz szülés átértékelte a dolgokat. Csoda volt, hogy megúszta a kicsi, így hatalmas boldogsággal szorítottuk magunkhoz őt is.
Teljes az öröm
Az az igazság, hogy eredetileg négy gyereket terveztünk, és meg is beszéltük, hogy csak azért, hogy legyen egy fiunk, nem vállalunk még egyet ez után a szülés után, ráadásul ennyi idősen. Aztán mégis megérett bennünk a vágy még egy gyerekre. Csak hogy ne kényeztessük el a kis késeit.
Harmincötön túl úgy kezelik a kismamát, mintha valami rosszat csinált volna. Minket is küldtek vizsgálatokra, extra mintavételekre, de mi csak a veszélyteleneket vállaltuk. Ám ez a nagy óvatosság arra jó volt, hogy egészen korán felfedezhettük az ultrahangon azt a bizonyos eltérést, amely megkülönböztette az ötödik jövevényt a testvéreitől. Bár engem addigra úgy megijesztgettek a hatványozott veszélyfaktorokkal meg a legújabb kutatási adatokkal, hogy még a fejét is alig bírtam megszámolni, nemhogy a lábujjait. „Teljesen rendben van – mondta az orvos. – Csak egy kis gond lesz vele: nem tudja majd örökölni a testvére ruháit.”
A már jól bevált gyakorlat szerint most sem árultunk el senkinek semmit előre. Ha lány, ne legyen csalódott senki, ha fiú, hadd örüljenek akkor, amikor valóban megérkezett.
És örültek is. A férjem, aki minden szülés után velem maradt, míg kicsit magamhoz tértem, most vigyorogva intett: „Mindjárt jövök, csak felhívok pár ismerőst.” És csak másnap került elő újra. A mama, aki csupa fiút nevelt, kedvesen megjegyezte: „Most majd te is megtudod…” A lányaink kicsit elméláztak az öcsikén, aztán a legkisebb megkérdezte, hogy „mikor fog leesni a két kis köldökzsinórja?”. És otthon is rengeteg meglepetés várt. Soha annyi jóakarónk nem került elő, mint ez után a szülés után.
– Hoztam egy kis répát. Friss, most szedtem a kertben. Egyen belőle sokat, mert a fiúknak erősebb tej kell ám, nem olyan, mint a lányoknak – mondta az egyik anyóka az utcából.
– Áthoztam a babakocsit. Abban a kicsiben hogy nézne ki ez a nagy legény? – mosolygott rám a szomszédasszony, aki egy hete még nem is köszönt.
– Nézze csak, milyen szép kis ágyneműt találtam a Margónál! Megvettem, gondoltam, ne fektessék rózsaszínűbe a gyereket – nyomta a kezembe az ajándékát egy épp csak ismerős hölgy.
– Nézd csak, mit hoztam a kicsinek! Egy műanyag kombinált fogó! Biztosan szívesen rágcsálja majd, ha nő a foga – lelkendezett egy rokon.
És érkeztek sorba a kisautók, a szerszámkészletek, a dinók és műanyag katonák. Mindenki velünk örült. Még a karácsonyi szószéki ige is ez volt abban az évben: „Mert gyermek született nékünk, fiú adatott nékünk.”
Azóta eltelt hét év. A lelkesedés viszont semmit sem csökkent. Épp az előbb cseréltem – volna – a lányoknál ágyneműt, de láttam, hogy csak Bob mesteres, vonatos, markolós, repülőgépes és teherautós van tiszta. Talán több hercegnőset, tündéreset, jégvarázsosat ajándékoztam el, mint kellett volna. De mit csináljak, úgy megörültem, amikor a barátnőmnek megszületett a három fiú után a kislánya…
