Törékeny boldogság
Ülök a kertben, és a naplementében gyönyörködöm. Körülöttem pálmafák, kaktuszok, gondosan nyírt bokrok, előttem meseszép medence, a háttérben kis szökőkút csobog. Kora november van, mégis kellemesen meleg az idő. Vendéglátóim otthona egy lakberendezési újságban is megállná a helyét. Minden békés, idilli, tökéletes. A vacsora is, melyet épp az imént fejeztünk be. A csokitorta ízét még a számban érzem.
Mintha a paradicsomban lennék. Így gondolhatták a helyiek is: biztosan nem véletlenül adtak ilyen neveket a környéken, mint Paradise Valley, Paradise Street… Gondolatban végigjárom a mögöttünk lévő napokat: a sok kedves embert, akivel találkoztunk, a fantasztikus hangulatú, közös énekléseket, a szívből jövő, értünk is mondott imádságokat, a remek prédikációkat, a testvéri szeretetet. Hogy a világ másik felén vagyunk, mégis egyek lehetünk, hiszen összeköt minket a hitünk. Egy falat mennyország.
Pár óra sem telik bele, jön a kijózanító valóság: ez itt, kérem, még a föld. Szűkszavú e-mail érkezik Magyarországról a családtól: autóbaleset, hárman kórházban, úgy kellett kivágni őket az autóból, összetört bordák, leszakadt lép, műtét, messze az otthonuktól, segítség nélkül… Jaj, Istenem!
Életünk során adódnak olyan pillanatok vagy akár hosszabb időszakok is, amikor minden klappol. Ilyenkor legszívesebben megállítanánk az időt, és kényelmesen berendeznénk a földi mennyországot – szerető családdal, külső-belső békével, kicsattanó egészséggel, jól fizető munkával, álomotthonnal… De rettentő törékeny ez a boldogság. Elég egy váratlan, lesújtó diagnózis, egy új főnök vagy egy természeti csapás, és hopp, véget is ér az idill. Félrelibben a függöny, és meglátjuk, hogy itt, a földön bizony sok nyomorúságban, szenvedésben van részünk, az igazi, tökéletes, el nem múló boldogság nem itt vár ránk. Ahogyan Pintér Béla énekli új dalában:
„Ez nem az én bolygóm, máshova vágyom,
Máshol vár engem az én országom.
Bár ez az ország túl van a Holdon,
Én mégis itt mélyen, a szívemben hordom.
Ez nem az én autóm, ez nem az én házam,
Máshova visz majd engem a szárnyam,
Repülök innen, repülök innen tovább…”
Decemberi számunkban a könnyedebb témák és az ünnepi készülődés mellett sok szó esik arról is, hogy mit kezdhetünk az életünkben a fájdalommal. Személyes vallomásokon keresztül ismerhetjük meg mások küzdelmeit: saját gyermek utáni vágyakozásukat, a kommunizmus során elszenvedett üldöztetésüket, balesetből való felépülésüket… Egyvalami refrénszerűen visszhangzik mindegyikük szavaiban: bármi történt is velük, Isten egy percig sem hagyta őket cserben, és a bajban még inkább megtapasztalták szeretetét. Egyikük, a népszerű író, Philip Yancey találóan így fogalmazott: a szenvedés olyan, mint egy hallókészülék. Amikor nehézségek érnek minket, dönthetünk úgy, hogy teljesen lecsavarjuk, de úgy is, hogy még jobban felhangosítjuk. Érdemesebb inkább ez utóbbit választani, hiszen minél élesebben, tisztábban halljuk mennyei Atyánk hangját, annál biztosabbak lehetünk benne, hogy nem vagyunk egyedül. És egy olyan otthon vár ránk, ahol már nem lesz törékeny a boldogság.
Győri Virág
főszerkesztő
A szerzőről
