Amióta a fiaink előszeretettel nézik a kuflimeséket, új nevet kapott az utcánk végén lévő mező. A kuflik ugyanis nem egyszerűen egy sima mezőn, hanem Az elhagyatott réten laknak, hét kis kufliüregben. Mi pedig azóta kutyát sétáltatni az elhagyatott rétre járunk. Ugye, mennyivel jobban hangzik így?
Sokszor próbáltam már nevesíteni, miért is szeretek oda kimenni. Hogy Mazsola miért, az nyilvánvaló: szabadon rohanhat, szagolhat, áshat – mindent, amit egyébként nem lehet. Amikor sétálunk a mezőn (azaz csak én sétálok, a kutya hol erre, hol arra nyargal körülöttem), ezt a szabadságot érzem én is. Mehetek, amerre és ameddig szeretnék. Beszélhetek vagy hallgathatok, még énekelgethetek is, ha kedvem tartja, úgysem figyeli senki. Lehetek jól öltözve, kisminkelve vagy slamposan, kócosan, a kutyát sem érdekli. (Tényleg nem.) Arról nem is beszélve, hogy ha családilag megyünk, szintén nem zavarjuk a kutyát sem. (De, néha kizavarjuk a kibővített ürgelyukakból.) A fiúk lelkesen másszák meg az „óriási homokdűnét”, amelyen majd hamarosan út lesz, most viszont még csak hívogató mászófal.
Talán sehol másutt nem kapjuk meg ezt a szabadságot, mint a természetben, legyen az akár csak egy elhagyatott rét.
Most, hogy egyre jobb az idő, újra több időt tölthetünk a természetben – miközben a természet tölt (fel) minket. Birtokba vehetjük, felkereshetjük a kedvenc helyeinket újra meg újra (a „bánatos bozótost” például mindig meg kell kerülni, hátha benne rejtőzik megint a fácán), és kikapcsolódhatunk (a telefonunkkal is) a hétköznapi teendőkből.
És ajánlhatunk egymásnak kedvenc helyeket. Ti például hol szoktatok feltöltődni, nyugalmat találni?
A szerzőről
