bezár

A fal

social network


Nem a kínai nagy, nem is a maratoni futás közbeni fal, hanem az, amire képet teszünk. Régen a szoba fala, ma inkább online fal: hírfolyam, történetek.

Nap mint nap szembesülünk vele, akik használjuk a közösségi oldalakat, hogy az online világban sokan posztolják magukról (anyukák főként a gyerekeikről) a tökéletesebbnél tökéletes képeket. Képmutatás lenne vajon? Hiszen épp kép-mutatásra valók a közösségi oldalak! Szelfi a tengerparton, babafotó a cukin alvó kisdedről, sikerek, büszkeségek, örömök… Baj lenne, hogy ezt mutatjuk? Hogy nem (vagy csak ritkán) posztoljuk a kialvatlan arcunkat, a rendetlen lakást, a félresikerült programot? Tényleg tökéletesnek szeretnénk mutatni magunkat manapság?

Ha belegondolunk, nem is olyan új ez a jelenség. Régen, ük-, déd- és nagyszüleink korában alig készült fotó, az esküvői képeken kívül legfeljebb néhány más családi kép volt a falakon. Ami viszont készült, azon a fotón rendezett, a lehetőségekhez képest szép ruhás emberek vágnak nagyon méltóságteljes arcot – miközben, mondjuk, épp nem volt mit enni. Róluk még aligha mondta volna bárki, hogy képmutatók lennének, de ők is a szépet, jót akarták megörökíteni és a falon nézegetni vagy épp elküldeni „apukának a frontra”… Mert miért emlékeztetné magát az ember a nyomorúságra? Az látszik akkor is, ha nem akarjuk. Ők is úgy gondolták, lássuk magunk előtt a szépet, merítsünk erőt abból a nehezebb időkben! Hagyjuk az utókorra az „ünneplős dédimamát”, a „jól fésült ükapát”, nem az éhezőt, nem a háborúból hazatérőt, nem a hétköznapit.

De még csak nem is ennyire új keletű a kérdés. Hiszen már az ókori görögök is… na, meg az egyiptomiak. Gondoljunk csak bele, hogyan ábrázolták a korábbi évszázadokban az embereket a korsókon és piramisfalakon! Általában „teljes pompájukban”, dicsőségben. Ha nem így tették, annak mindig oka volt. A reneszánsz és barokk emberei is úgy rendelték a portrékat, hogy a kép szebb legyen, mint a modellje. (Jaj volt annak a művésznek, aki túl élethű festményt készített!) Igaz ugyan, hogy a szobák falán függő képeket nem látta több száz ismerős, mint a közösségi oldalakon, csak azok, akik vendégségbe érkeztek a családhoz.

De mint minden újdonságot, az online világot is meg kell tanulni használni, életkorra való tekintet nélkül. Az is része ennek a kultúrának, hogy a látottakat arra használjuk, amire valók: kapcsolattartásra. És itt van felelősségünk nekünk, szülőknek, hogy ha eljön az ideje, megtanítsuk a gyerekeket is érteni mindazt, ami az internettel rájuk zúdul. Például azt, hogy ne irigyeljenek másokat, csak mert szebbnek tűnik az életük. Hogy ne higgyék el, hogy másnak nincs rossz napja, nem visz haza rossz jegyet, és mindent megkap a szüleitől. De azt is, hogy ne kérkedjenek a saját dolgaikkal.

És ha elég bátrak vagyunk hozzá, néha még az érem másik oldalát is megmutathatjuk: milyen az, amikor valami nem a tervek szerint alakul – nem feltétlenül azért, hogy a rosszra emlékezzünk, hanem hogy bátoríthassuk azokat, akiknek épp az éremnek az az oldala van felül…

A szerzőről


Lapozzon bele a legfrissebb lapszámunkba!

Story Oldal