bezár

Nyűg vagy örömforrás?

Tűnődés az ünnepekről

Ma ünnep volt. Nem „piros betűs”, és nem kaptam, nem is vettem ajándékot senkinek. Csak egy nap volt a sok eddig megélt közül. Rendkívülivé mindössze az varázsolta, hogy benne rejlett mindaz, ami lassan elmúló éveimet betölti: indulás, megérkezés, munka, találkozás, harag, szerelem, barátság, veszteség, fájdalom és öröm – gyakran észrevétlen mozaikjai egy ember életének. Ünnep volt – ahogyan csak egy hétköznap tud ünneppé válni…

Nemrégen egy kedves barátom, Bíró László püspök tanítását hallgatva ragadt bennem egy mondat, amely azóta sem hagy békén. Azt mondta: „Mai korunk az ideiglenesség társadalmát nevelte fel.” Mennyire igaz ez! Ami idejétmúltnak tűnik, elromlik, megkopik, azt eldobjuk, lecseréljük, jobb esetben múzeumi sorsra ítéljük. És sajnos úgy gondoljuk, hogy amit megtehetünk egy játékkal, telefonnal vagy egy autóval, azt ugyanúgy megtehetjük egy személlyel, családdal, nemzettel, közösséggel vagy az egész tagadhatatlan (legfeljebb mássá hazudott) történelmünkkel.

Közös kincseink

Az ünnepek folyton visszatérő voltukkal arra figyelmeztetnek, hogy vannak kidobhatatlan és megtagadhatatlan értékeink, amelyeknek a megléte a valódi gazdagsághoz, hiányuk pedig az igazi „mélyszegénységhez” vezet. A nevezetes napok célja az emlékezés és az emlékeztetés: arra, hogy nem velünk kezdődött a világ, és nem is velünk ér véget, de elképzelhetetlen nélkülünk, mert a pillanatnak mi vagyunk a formálói. Általunk lesz jobbá vagy silányabbá az, ami ránk következik. Az ünnep mindemellett feltölt, pihentet. Segít az alapvető, megváltoztathatatlan igazságok újrafelismerésében, a kötődések megerősítésében.

Minden ünnep fontos velejárója az összetartozás élményének átélése, a közös pontok, olykor az alapok ismételt felfedezése. A különféle generációk, a teljesen másként gondolkodók (pártok, vallási közösségek tagjai, nemzetek, nemzetiségek stb.) éppen az ünnepek kapcsán találhatnák meg azt, ami elválaszthatatlan sorsközösségbe kapcsolja őket. Hiszen ünnepelni nem lehet – nem volna szabad – csak úgy magunkban: azt sem volna szabad megengedni, hogy legyen olyan a környezetünkben, aki magának gyújt gyertyát a születésnapi tortáján (már ha van egyáltalán tortája…), mint ahogy azt se, hogy a szent­estét a magányosok keserűsége tegye szentségtelenné.

A pillanat varázsa

Fontos tehát, hogy ne nyűgként, teherként, hanem öröm- és áldásforrásként tekintsünk ünnepeinkre. Nézzük meg, mi mindennel gazdagíthatnak minket a legfontosabb „piros betűs” napok!

Nemzeti ünnepeink. Időről időre szükség van arra, hogy magyarságunk lényege, identitásunk megértése, történelmünk dicsőséges és fájdalmas emlékei, tanulságai elénk kerüljenek. Családon belül ilyenkor lehet elmondani azokat a személyes emlékeket, amelyek egy-egy ünneppel kapcsolatban az idősebb generációkban még ott élnek, és amelyek egy ünnepi beszédből rendre kimaradnak. Egyre kevesebben vannak azok, akik a „nagy idők tanúi”: használjuk ki a lehetőséget, amelyet bennük kapunk! Megtanítani az igazságot, amely nem biztos, hogy azonos a média, illetve a történelemkönyvek „igazságával”…

Egyházi ünnepek. Néhány kivételtől eltekintve szinte mindenki megtartja őket, nemcsak azok, akik valamelyik vallási felekezethez tatozónak vallják magukat. A karácsony, húsvét, pünkösd szerves részévé vált az életünknek. Ezek az ünnepek egy másfajta logika alapján segítenek nekünk abban, hogy elhelyezzük magunkat a világban. Lehet beszélgetni a mulandóságról és az örökkévalóságról, az elfeledett Istenről, aki a hitünktől vagy a tagadásunktól függetlenül is létezik, valamint a bűn és megváltás kapcsolatáról, Isten emberszeretetéről is.

Családi ünnepek. Nem baj, ha minden évben akad egy nap, amikor néhány órára körülöttünk forog a világ. A születésnapokon kell egy szál virág vagy egy csokornyi, amelyet akkor kapunk (és akkor adunk), amikor még nem késő. Megtehetnénk, hogy ilyenkor azokra is gondolunk, akiktől az életünket kaptuk – ők is megérdemelnek egy pár szerető szót. És jó, ha legalább egy évben egyszer elhangzik a nevünk jelentése, eredete, története is. Erőt adhat, inspirálhat és elkötelezhet valami maradandó mellett.

A házassági évfordulóink arra emlékeztethetnek, hogy amit Isten egybeszerkesztett, mi, emberek nem választottuk ketté. Nem az évek száma fontos, hanem az elkötelezett, „csak azért is” szeretet/szerelem, amely ezernyi harcon, bukáson át is összetartott bennünket.

Pilinszky János írja: „A valódi ünnep: az idő és az öröklét érintkezése. Igaz, csak pillanatra tarthat, órákra vagy pillanatokra, de e nélkül a »pillanat« nélkül puszta körforgásba merül vissza naptárunk.” Az idő múlása gonosz ellenségünk, ám az ünnepek révén kicsit megszelídíthetjük.

Szóval: ma ünnep volt. Egy egyszerű hétköznap, amely jelentéktelenül kezdődött, egy nyűgös fejfájással a jobb szemem fölött, de mederbe terelte az az öröm, hogy a reszkető kézzel kevergetett kávémat azzal fogyaszthattam el, akit szeretek, és aki viszontszeret. Ünneppé tette, hogy volt, aki elém tette az ételt, és amit főzött, annak íze, zamata volt, és aki adta, annak mosolya.

Bárcsak megtanulnánk a hétköznapokat is ünneppé tenni!

A szerzőről


Lapozzon bele a legfrissebb lapszámunkba!

Story Oldal