Egy barátnőm panaszolja, hogy nem szívesen jár a gyülekezetébe, mert amióta a családjában gondok vannak, úgy érzi, ferde szemmel néznek rá sokan. A kicsi lányom meséli, hogy az oviban kinevették a kedvenc játékát, mondván, olyan „babás”. Nagymamánk fél a „falu szájától”: mit szólnak, ha nem elég tiszta az udvar, rendes a ház?
Tekintetek kereszttüzében élünk, számtalan elvárásnak igyekszünk megfelelni folyamatosan, ráadásul ezek az elvárások sokszor egymásnak is ellentmondanak. Egyszerre kellene maximumot nyújtani a hivatásunkban és a családunkban; folyvást elérhetőnek, ugyanakkor kiegyensúlyozottnak lenni; fiatalon tapasztalattal rendelkezni, idősebbként rugalmasnak, lendületesnek maradni… Bár lassacskán újra becsülete van az „ősz fejnek”, azért aki ad magára, az ötvenévesen is harmincötnek igyekszik látszani. Segítséget ígérnek a csodabogyók, csodakencék, csodatornák – egész iparágat tart el a szépségre vágyók igyekezete.
Gyerekeink is hamar megtanulják, hogy figyelni kell arra, ki mit szól, és alkalmazkodni, megfelelni lehetőleg mindenütt. Ehhez persze az is hozzátartozik, hogy magunkban – meg néha hangosan is – bosszúsan szidjuk a szabályokat, eredjenek azok bár a főnöktől vagy a kollégáktól, a tanároktól vagy az osztálytársaktól, a szomszédoktól vagy a rokonoktól. A kívánalmakat tehát általában nem fogadjuk el, csak a látszatot igyekszünk fenntartani.
Érdekes felismerése a neurológia tudományának, hogy a jutalmazás-büntetés hagyományos és „jól bevált” módszerei is ezt a látszatfenntartást szolgálják, illetve érik el csupán. Gerald Hüther német agykutató hazájában igyekszik minél több pedagógust és munkahelyi vezetőt meggyőzni arról, hogy sokkal eredményesebb lesz a diákok és az alkalmazottak munkája, ha nem motivációnak csúfolt fenyegetésekkel vagy ígéretekkel próbálják kipréselni belőlük a kívánalmak teljesítését, hanem értelmes célt felmutatva meghívják és biztatva inspirálják őket. Véleménye szerint az alapvetően kíváncsi gyerekeket nem a kamaszodás teszi az iskolarendszer fásult elszenvedőivé, hanem az, ha szabványkövetelmények skatulyáiba igyekszünk őket begyömöszölni, lenyirbálva a kilógó szárnyakat, miközben nemigen mutatunk nekik olyan célt, amely megérné az erőfeszítést. Mi, felnőttek is kedvetlenül dolgozunk, ha kamerák figyelik, hány percet töltünk az étkezőben vagy a mosdóban, ha hatalmas, egy légterű irodákban állandóan árgus szemek lesik, nem lazítunk-e.
Az ilyen, ellenőrzésen és fenyegetettségen alapuló rendszer elnyomja a találékonyságot, a kezdeményezőkészséget, az önállóságot, hosszú távon az emberséget is. Hüther szerint bár a háborúkkal, diktatúrákkal teli huszadik századnak jól jöttek a gépként irányítható tömegek, a harmadik évezred kihívásainak ezzel a mentalitással, ezzel a hozzáállással nem lehet megfelelni. Amit helyette szorgalmaz: együttműködésre kész és képes, az új gondolatokra nyitott, kreatív emberek kellenek, méghozzá egyre többen. Sajnos a tudomány minden igyekezete ellenére a középszerűség látszik felülkerekedni, a fősodor nem e pozitív változások felé viszi az árral úszókat.
Egy imakonferencián tolmácsolva hallottam ennek a „kórságnak” a legjobb ellenszerét: próbáljunk meg tudatosan kilépni a számtalan tekintet sugarából, vonuljunk vissza a „belső kamránkba”. Valahol olvastam, hogy néhány nagyvárosban, forgalmasabb helyeken kialakítottak „csendszobákat”, ahová betérhet a zajtól elcsigázott járókelő. Ilyennek képzelem ezt a visszavonulást. Mint reflektorok éles fényei után a felkelő nap szelíd sugara. Itt, a belső kamrában egyetlen szempár lát minket, egyedül a Teremtőé, és ez a szempár szeretettel, vágyakozással tekint ránk, ahogyan egy jó szülő néz cseperedő gyermekére. Nem követel, hanem remél. Nem fürkész, hanem simogat. Nem ellenőriz, hanem biztat. Nem perzsel, hanem melenget. Nem megítél, hanem értékel. Nem noszogat, hanem hívogat.
Meggyőződésem, hogy az emberi igyekezet csakis a Mindenható tekintetének sugarában, az ő vezetése alatt lesz képes mindarra a sok szépre és nemes dologra, amelyről az igazi művészek és tudósok álmodnak. Lépjünk be tehát minél gyakrabban, minél tartósabban ebbe a csodálatos fénysugárba, és vigyük magunkkal a világosságát a világba.
A szerzőről
