bezár

Vendégség


Kisebbik fiunk volt hivatalos, ám mivel egyedül még nem mehetett, én is vele tartottam a vendégségbe. Régóta meg volt beszélve az időpont, egy keddre voltunk hivatalosak.

Jó házigazda módjára rögtön arról kérdezték, mi a kedvenc étele, vajon szeretni fogja-e azt, amivel várták. Engem is hellyel kínáltak, és bátorítottak, hogy ha bármire szükségünk volna, csak szóljak. Nem bízták a véletlenre, hogy jól érezzük magunkat: óránként megkérdezték, minden rendben van-e. És mivel a kedvenc ételét is felszolgálták, kisfiunk is teljesen elégedett volt. 

Ugyan nem ismertük egymást előtte, de szeretettel fogadtak minket. Újságot is kaptam, hogy amíg a kisfiunkat várom, ne unatkozzak – benne pedig sok történetet azokról, akik előttünk vendégeskedtek itt. Nem csodálkoztam rajta, hogy más is hálával számolt be az ott töltött időről.

Ahogy telt, múlt az idő, szóba került, hogy mikor szeretnénk hazamenni – megbeszéltük velük. Indulás előtt még két bohóc is betoppant, hogy szórakoztassa a gyerekeket, piros orrot varázsolt nekik, és vidám nótákat énekelt, a gyerekek pedig szájtátva csodálták. Búcsúzás előtt matricát választhatott a kisfiunk, és integettek nekünk az ajtóból. 

Ha ez egy játszóház lett volna, ott is jólesett volna, hogy szeretettel látnak, nemcsak a kisfiunkat, de még engem is. Ide azonban nem játszani jöttünk, még csak nem is szülinapi zsúrra – így még jobban értékeltem, hogy ilyen szíves vendéglátásban van részünk. 

Hamarosan visszajövünk még, műtét utáni kontrollra. Mert gyógyítani, ápolni is lehet kedvesen, szeretettel. Ahogy ők vallják: „Tartozunk azzal, hogy az erőtlenek gyengeségeit hordozzuk…”. 

A szerzőről


Lapozzon bele a legfrissebb lapszámunkba!

Story Oldal