bezár

„Letenni a gyermek iránti vágyat – egy életen át tartó harc”

Álltam az ékszerbolt kirakata előtt, és nézegettem a gyűrűket. Nem rajongok az ékszerekért, de egy gyűrűre évek óta vágytam. Arra, amelyet gyermekünk születésekor kapok majd a férjemtől…

A harmincas éveim elején mentem férjhez – ahhoz a férfihez, akiről így tizenegy évi házasság után biztosan tudom, hogy Isten rendelte mellém mint életem legbecsesebb ajándékát. Ugyanúgy indultunk, mint bármelyik más fiatal pár. Otthonról álmodoztunk, benne születendő gyerekeinkkel.

Egy feledhetetlen mosoly

Az első terhességem harmadik hónapjában derült ki, hogy már nem él a baba. Hirtelen jött a veszteség, váratlanul. Azon a péntek délutánon azt hittem, összedől a világ körülöttem. De telt az idő, a babát elsirattam, meggyászoltam, és remélni kezdtem. Hittem, hogy terhes leszek újra, és gyermekünk lesz majd. Nem is egy, hanem több! Biztattak az orvosok, az ismerősök, a barátok is.

A második várandósságom idején, miután túl voltam azon a bizonyos tizenkettedik héten, elengedtem minden aggodalmamat. Most már nem lehet baj…! Mégis lett. A 29. héten a kismamák egyik legrettegettebb betegségét diagnosztizálták nálam: terhességi toxaemiát. Kórházról kórházra, szülőszobáról szülőszobára kerültem. Aztán a 31. héten sürgős császármetszéssel megszületett Domonkos fiunk. Alig egy percre láthattam őt, már vitték is az intenzív osztályra, mert „nagyon pici” – mondták. Az a kép és az a két szó örökre belém égett.

Kaptunk egy gyermeket öt hétre, akit csak egy pillanatra tarthattam a kezemben, de arra a melegségre, arra a törékeny, pici testre mindig emlékezni fogok. Ennyi jutott nekem belőle. Pedig azon az öt héten át még reméltünk. Fejlődött, mosolygott, már felismerte a hangomat. Emlékszem az estére, ahogy a férjemmel beszélgettünk a jó hírről, az ígéretről, hogy már csak napok kérdése, és hazahozhatjuk. A bababútorok már a helyükön álltak, épp a kisruhákat vasaltam. És akkor megcsörrent a telefon… Tagadtam, ordítottam, ököllel ütöttem az ajtót. Nem tudtam elhinni. Előttem volt óriási mosolya, amelyet éppen aznap délután kaptam tőle… Talán azzal a mosollyal búcsúzott, és köszönte meg az életét.

Mit vétettem?

Gyászomban mindig ott volt a remény, talán a dac is. Dacolni a halállal, jól a szemébe nézni és megmutatni, hogy mi nem adjuk fel, az élet erősebb. Az öt hétből magam is az intenzív osztályon töltöttem egyet. Két héttel a császármetszés után ugyanis épp Domihoz tartottunk a kórházba, amikor rosszul lettem. Mire beérkeztünk a kórházba, már alig kaptam levegőt. Tüdőembólia. A férjem hol hozzám, hol Domihoz szaladgált. Készített pár fotót a babáról, behozta nekem, azt nézegettem. Öt nap után merték kimondani, hogy megmaradok.

Gyászunkban volt lázadás, harag és rengeteg miért is. Sokszor akarták pedig belénk fojtani: „A hívő ember elfogadja Isten akaratát, és nem kérdezi, mit miért”, „Jobb ez így, Isten jobban tudja” – mondták. Én nem így értem azt az igét, amikor Jézus a kereszten fájdalmában Istenhez kiáltott: „Miért hagytál el?!” Ő mindent tudott, mégis kérdezett!

Nem tudom, mi volt a nehezebb, a gyászidőszak vagy ami utána következett: a három év sikertelen próbálkozás, hogy gyermekünk legyen. Három év fájdalmas várakozás, vágyakozás – épp azután, hogy már láttál egy gyermeket, aki belőled és abból a férfiből formálódott, akit annyira szeretsz. Három év orvosi szobáról szobára, laborokkal, gyógyszerekkel, reményekkel, kételyekkel, önváddal. Sok-sok önváddal. Mit vétettem Isten ellen? Azt hiszem, még mindig ott él bennünk az az ószövetségi gondolkodásmód, hogy a gyermektelenség a bűnnek, Isten elhagyásának a következménye.

Egyszer a férjemmel Csángóföldre utaztunk. Útközben felvettünk egy idős házaspárt az autónkba, és elvittük őket egy közeli városba. Beszédes, nyitott emberek voltak, főleg a bácsi. Érdeklődött, mióta vagyunk házasok, és gyerek van-e. Mondtuk, hogy nincs. Mire ő: „Zolikám, az asszonykának van valami a múltjában.” Azóta is sokszor eszembe jutnak szavai, gyakran kísértenek. Elkövetett és el nem követett vagy nem tudott bűnökre is kértem már bocsánatot…

A mélypont

Abban az időben különösen sokat sírtam. A hálószobánkban már a zoknis fiókban is több volt a zsebkendő, mint a zokni. Az embólia után csak úgy eshettem ismét teherbe, ha előtte vérhígítóval szúrom magam. Tizenhat hónapon át tettem ezt mindennap. Eredménytelenül. Tele voltam kék-zöld foltokkal, s időnként cseresznye nagyságú csomókkal, amelyekről csak úgy pattant vissza a tű.

S körülöttünk sorban születtek a gyerekek. Rengeteg fájdalmat okozott nekünk az emberek tapintatlansága. Sokan nem értették, miért nem megyünk istentiszteletre, amikor gyermekbemutatás van… Hosszú hónapokon át nem jártunk úrvacsorás vasárnapokon sem.

Ebben az időben azért könyörögtem, hogy csak akkor essek újra teherbe, ha egészséges gyermeknek adhatok életet – mert nem tudnék elviselni még egy borzalmat. Isten elvette tőlünk a „gyermekvárás ártatlanságát”.

Aztán 2010 májusában megtörtént a csoda. Teherbe estem, és ismét bízni kezdtem: most már biztosan minden rendben lesz, hiszen ezért imádkoztam!

Sajnos nem lett. A 26. heti rutinvizsgálaton kiderült, hogy a baba nem él.

Ez volt a mélypont. Minden, minden, amiben, akiben hittem, megsemmisült. Az istenhitem romokban hevert, vádoltam őt. Ez a gyász más volt, mint a többi. A teljes reménytelenség, a magára maradottság gyásza volt. Egy kis pokol. Bejegyeztem a naplómba az akkor olvasott igeverset: „Ráhel siratja fiait, nem tud megvigasztalódni, hogy nincsenek többé fiai.” (Jer 31,15b) Úgy éreztem, Isten gúnyt űz belőlem. Eszembe jutott az, amikor még a terhességem idején meglátogattuk a férjem régi barátait. A feleség egy héttel járt előrébb a várandósságban, mint én. Tudtuk, hogy élénken érdeklődnek az okkult dolgok iránt, ezért vittünk nekik egy könyvet: az Egy guru halálát, hadd lássák, ki a mi Istenünk. Az ő fiuk éppen azon a napon született, amelyikre én voltam kiírva. A mi fiunk pedig halott volt. Zakatolt bennem: a mi Istenünk kudarcot vallott!

Dac és düh

Eltelt egy hónap, és állásinterjúra mentem. Nem szerettem volna harmadjára is úgy visszamenni a munkahelyemre, hogy se pocak, se gyerek. Mielőtt indultam volna, felhívott egy barátnőm, hogy elmondja, babát vár. Arculcsapásként ért a hír. Feldúltan indultam el, az utcán két kutya utánam eredt, a cipőmbe kaptak, vicsorgatták a fogukat. Ledermedtem, az egész már szürreálisnak tűnt, hangosan sírni és sikítani kezdtem. Valaki kiszállt az autóból, és elkergette őket. Én csak álltam ott, és sírtam, sírtam még sokáig, megalázva, egyedül az utcán.

Pár héttel a halvaszületés után elmentünk a férjemmel „felejteni” egy szállodába, valahová a Mátrába. Embereket sem akartunk látni, nemhogy kisgyerekeket. December eleje volt, hétköznap, volt rá esély. Este későn mentünk le a wellnessrészlegre, üldögéltünk ketten a medencében, és megállapítottuk, hogy ezt „jól kifundáltuk”. Öt percre rá belépett egy kismama hatalmas pocakkal, egy tündéri kicsi lány kezét fogva. Egymásra néztünk a férjemmel, és azt mondtuk: „Isten csúfot űz belőlünk!” Mély, sötét gödör alján éreztük magunkat.

Három hét telt el úgy, hogy szinte csak vegetáltam. A második várandósságom előtt néhány hónappal valaki megkérdezte, hogy nem gondoltunk-e az örökbefogadásra. Akkor még személyes sértésnek éreztem a kérdést. „Nekünk lesz vér szerinti gyerekünk!” – véltem. Még nem voltam érett az örökbefogadásra. A három hét „vegetálás” után azonban megszületett bennünk a döntés, hogy örökbe fogadunk – bár először ezt az Isten iránt érzett haragom és dacom mondatta ki velem. Valahogy az volt bennem, hogy ha ő nem ad nekem, majd én szerzek magamnak gyereket. Tudom, hogy ez rettenetesen hangzik, de abban a lelkiállapotban csak erre voltam képes. Ma, öt év elteltével már jobban értem, hogy ez a dac, ez a düh is belefért Isten tervébe.

Csoda a karjaimban

Akkoriban tudtuk meg, hogy van a gyülekezetünkben egy házaspár, amelyik két gyermeket fogadott örökbe. Szerettünk volna beszélgetni velük. Egy vasárnap közel ültünk egymáshoz, és úgy éreztem, itt az alkalom. Az istentisztelet végén azonnal elindultam a feleség felé. Meglepetésemre ő már felém tartott. Nevettünk, hogy ez nem lehet véletlen. Hiszem, hogy nem is volt az. Ők ketten óriási biztatást jelentettek nekünk az örökbefogadás útján.

Aztán egy május eleji vasárnapon a súnémi asszony történetét olvasta fel a lelkész. Éppen a szószékkel szemben ültünk. „Egy év múlva fiút ölelsz” – visszhangzott bennem az utolsó mondat, amelyet a lelkész, úgy tűnt, egyenesen ránk nézve mond. „Na, persze – hárítottam magamban –, hányszor akartam már hinni egy-egy igeversről, hogy éppen nekem szól!” De az ige nem hagyott nyugodni, és elkezdtem számolgatni, mennyi az esélye annak, hogy egy év múlva gyermeket öleljek magamhoz. Idővel aztán abbahagytam a számolást – már kevés lett volna az idő a terhességre.

Aztán tavasz lett, április vége. Éppen etettem pár hetes, örökbe fogadott újszülöttünket, Leventét, amikor hirtelen átvillant az agyamon: „Egy év múlva fiút ölelsz…” Hát itt van ez a fiú, itt ölelem! Az ígéret fia!

Mert alig egy évvel a határozatunk átvétele után, miszerint alkalmasak vagyunk az örökbefogadásra, megcsörrent a telefon, és megtudtam, hogy gyermekünk születik. Éppen a munkahelyemen voltam – a kolléganőim azóta is emlegetik a pillanatot, amikor közöltem velük a hírt.

Ma már egy négyéves „csodagyerek” boldog, büszke szülei vagyunk. Nem azért csodagyerek Levente, mert valamiben különösen tehetséges (bár szerintünk a legokosabb gyerek a világon), hanem azért a csodáért, ahogy ő született, és ahogy mi szülővé váltunk.

Átformálták ezek az események az életemet, a hitemet. Emlékszem, ahogy egyszer ott feküdtem a földön, lecsupaszított lélekkel, üresen, és azt mondtam Istennek: „Ölj meg vagy ölelj meg, csak ne hallgass!” – és vártam, hogy megöl. De úgy jártam, mint Ady: „csöndesen és váratlanul / átölelt az Isten”.

Nem mondom, hogy nem fáj már a lelkem, nem bicsaklik meg a hitem, vagy hogy megszűntek volna a miértek… De lábadozom, mint egy hosszú betegség után. A vér szerinti gyermek utáni vágy sem múlt el bennem. Bár a „babaprojektnek” sajnos vége, mert közben eljárt felettünk az idő…

Hát, nem olyan egyszerű ez. Igaz, szülők lettünk, de megbékélni a múlttal, a veszteségekkel és letenni a gyermek iránti vágyat: ma is háború. Talán egy életen át tart ez a harc. De tanuljuk az elfogadást, a megbékélést – hogy megélhessük a jelenünk örömeit.

A cikk a Family magazin 2016/3. lapszámában jelent meg.

A szerzőről


Lapozzon bele a legfrissebb lapszámunkba!

Story Oldal