bezár

Lyukasóra


Elég volt egy elfelejtett program, és várnom kellett egy órát. Hazamenni nem lett volna idő, és hogy végre jó idő lett, sétálni indultam. Elkísért a szundikáló három hónapos, akivel nem lehetett megállni, tologatni kellett hát a babakocsit. És eközben a monoton semmittevésben végre hallani kezdtem a gondolataimat.

Előző nap egy babás-mamás találkozón az volt a téma, hogy „hol van a határ, mit tennél meg a gyermekeidért?”. Telibe talált a kérdés, enélkül is ezen gondolkoztam egy ideje. Séta közben pedig volt alkalmam újragondolni. Kaptam problémákat, amelyeket nem tudok megoldani – de megtanulhatom elengedni őket. Rájöhetek végre, hogy – akárhogy kapálózok is – úgysem enyém a végső döntés, de így legalább a felelősség sem. Akár meg is nyugodhatok benne, ha már mindent megtettem, amit lehetett. Kaptam szorongásokat, amelyekkel néha nem tudok egyedül megküzdeni. Fel-feltörnek újra – de letehetem újra meg újra. Aki formált, amikor még az ultrahang is csak sejtetett, az ismer a legrégebb óta és legjobban; ő tudja azt is, amikkel küzdök. Bármikor szívesen meghallgatja, ha elmondom neki, ami a szívemet nyomja. Kaptam gyengeségeket is, amelyek időről időre finoman emlékeztetnek rá, hogy az egészség nem örök, hanem ajándék, amelyet megköszönhetek – és amelyről újra meg újra beszélgethetek azzal, aki adta. És hálát adhatok, hogy csak ilyen diszkréten figyelmeztetnek erre.

Egy, kötelezően semmittevő óra volt csak, amikor végre nem foglalhattam el magam semmivel – kénytelen voltam csendben befelé figyelni. Egy óra alatt átszínezhettem magamban a képet.

A szerzőről


Lapozzon bele a legfrissebb lapszámunkba!

Story Oldal