bezár

Tanösvény


Egy ismerősünk mesélte, hogyan sikerült egy egyszerűnek induló túrázásuk. Beszerzett egy térképet, és elolvasta az útleírást, hogy a házassági évfordulójukra időzített túra tökéletes legyen – ehelyett azonban inkább emlékezetes lett.

Éppen csak egy elágazást néztek el, de amikor több kilométerrel később észrevették a hibát, már nem tűnt jó ötletnek visszafordulni. Pedig ha tudták volna, milyen út vár rájuk, visszakanyarodtak volna. Az út ugyanis egyre keskenyebb, egyre lejtősebb és egyre elhanyagoltabb lett, hamarosan már az ösvényt sem látták a levelek, letört ágak és aljnövényzet között. A lejtő után pedig hosszú kaptató következett, és csak remélték, hogy miközben másznak egyre feljebb, még mindig a helyes úton vannak. A GPS és az időnként felbukkanó turistajelzések mutatták ugyan, hogy jó helyen járnak, mégsem láttak az útból semmit – a kellemes túrából pedig küzdelmes erőpróba lett.

Ahogy a kalandjukról mesélt, egyre jobban magamra ismertem benne. Nemcsak azért, mert mi is jártunk már hasonlóan, hanem mert időről időre olyan helyzetben találom magam, amikor nem látom a lábam alatt az utat. Csak keresem a jelzéseket, és bízom benne, hogy a küzdelmes út mielőbb újra könnyen járhatóvá változik.

A hit az, amikor nem a látható dolgokra nézünk. Könnyű abban bízni, amit magunk előtt látunk – ahhoz nem kell hit. A kijárt turistaút egyértelműen mutatja, hogy jó helyen vagyunk – a „láthatatlan ösvényen” azonban könnyen elbizonytalanodhatunk. Ahhoz pedig, hogy a küzdelmes helyzeteken túllássunk, hinnünk kell. Bízni abban, hogy valaki már végigjárta előttünk az utat, és jelzéseket hagyott, hogy el ne tévedjünk. Nekünk már csak követnünk kell ezeket, és hinnünk, hogy kivezet újra a járt útra is. Vagy épp a csendes vizekhez. 

A szerzőről


Lapozzon bele a legfrissebb lapszámunkba!

Story Oldal