bezár

Mazsola és az oroszlánok

Négy pár papucs, három locsolókanna, egy felfújhatós medence (foltozás után újra, ekkor már totálkárosra), egy görkorcsolya, 20 tő leylandi ciprus, a teljes veteményes magaságyás (egy méteres magasságban, háromszor egymás után), rózsabokrok, málnák tövig, a villanyóra plombája, a hűlni kitett szülinapi torta (éjfélkor, meglepetésként készítve), lábtörlő, ajtódísz (magasan), rengeteg „elrághatatlan” kutyajáték és még ki tudja, mi minden – sok van Mazsola számláján. Ha ugyanis egyedül marad, rögtön heves rághatnékja támad, hiába tudja pontosan, hogy büntetés jár majd érte, ha hazaérünk. Mindez teljesen független attól, mennyit sétált, játszott már aznap.

Egy kis léckerítés, sok odafigyelés és némi kutyapásztor próbálja védeni a kertünket távollétünkben, és persze indulás előtt mindig körül kell nézni alaposan, ezt már a gyerekek is megtanulták. Ezért is sápadtam le hirtelen, amikor legutóbb a házunk elé értünk: Mazsola feküdt a kapun belül, a szokott helyén – feje alatt egy fél pár gyerekpapuccsal. Abból a fajtából, amiből „nem veszünk kettőt egy nyárra”. Lelki szemeim előtt megjelent a pár másik fele, amint cafatokra rágva, a fű között szétszóródva fogad majd, és másnap is találunk majd darabkákat belőle, amiket meg is evett… A „hát ezt meg ki hagyta elöl már megint?” kérdés teljesen felesleges, önként jelentkező úgysem akad, de mindegy is lenne.

Furcsa volt ugyan, hogy a nála lévő papucs ép és sértetlen, és csak fekszik rajta, de gondoltam, az maradt meg emlékbe. De nem is ott, a kapu előtt hagytuk, az biztos. És a füleit sem húzza be ez a kutya, tudva, hogy rossz fát tett a tűzre… Mi történt? Rendesen meglepődtünk hát, amikor a bejárati ajtó előtt karcolás, fognyom nélkül fogadott minket a papucs másik fele. Hát, ilyen még nem történt. Lassan összeraktuk a történetet: ezek szerint Mazsola csak odavitte az egyiket a várakozóhelyére, hogy addig is „gazdiszagú” holmin pihentesse a fejét. Ez teljesen elképzelhetetlen lett volna…

Vacsoránál beszéltük is. A nagyobbik fiunk felkiáltott: „Ez olyan, mint a dánieles történet, tudjátok! Amikor Dánielt bedobták az oroszlánok vermébe, és azok nem ették meg! Amikor Isten befogta a szájukat. Na, szerintem a Mazsolának is ííííígy szorította (és mutatta hozzá, izomból) végig, amíg haza nem jöttünk!” 

Nem gondoltam vona, hogy egy több ezer éves történet így „jön majd közelebb” egy hétéveshez, de igaza volt. És talán az oroszlánok száját egy kicsivel még nehezebb lehetett befogni, de azért egy labrador, amelyik nem rág – az sem épp hétköznapi… 😉 

A szerzőről


Lapozzon bele a legfrissebb lapszámunkba!

Story Oldal