bezár

Míg anyu öltözik…

Avagy az elveszett idő nyomában

Azt hiszem, mindenki átélt már valami hasonló szituációt: a család vendégségbe, mamát látogatni vagy többnapos kiruccanásra indul – tulajdonképpen mindegy. Apuka felöltözik és megborotválkozik uszkve három, plusz-mínusz két perc alatt, majd „a kocsiban várok” felkiáltással a családi jármű sofőrülésén foglalja el stratégiai pozícióját, és vár. Vár. Vár. Időközben a gyerekek is az autóba szállingóznak, és várnak. Várnak. Várnak. De anya nem jön.

Aztán apa felderítés céljából beküldi az egyik gyereket. Anya mindjárt jön, csak még csavarók vannak a hajában. Az idő lassan telik a kocsiban, a kölykök először csak szóban, majd tettleg is bántalmazzák egymást, mígnem apuka rendet tesz. Zilált idegeiről anyukáig hallatszó ordítása tanúskodik. És mikor már mindenki ideges, akkor, nos akkor jön anya. Elnézésért esdeklő félmosollyal szalad a kapu felé – de ne, félúton visszafordul, valamit elfelejtett! Apa őrjöng, a gyerekek egymásnak ugranak. „Mehetünk” – huppan be végül a férje mellé az ülésre.

Hogy mi is történik ilyenkor? Mi ez a generációkon átívelő, netán genetikailag öröklődő, csakis induláskor tapasztalható kényszeres tevékenység, amely ki tudja, hány évet vett már el eddig a mindenkori férfitársadalom életéből? Lássuk hát, mit mutatna a rejtett kamera! Nézzük onnan, hogy apa elhagyja a bázist.

Tehát: anya felöltözteti a felöltöztetendő gyerekeket, aztán amelyik az időközben odakészített kakaóval leissza magát, azt újra. Megfésüli a copfos kislányt, összekészíti az elviteles cuccot, egy jól hallható „végezteeeeeeem!” felkiáltásra a WC-be rohan feneket törölni, ellenőrzi a ruhákat, és lehessegeti az elkészült csemetéket a kocsiba apához. Amelyik közben visszajön, hogy „anyaaa, nem láttad a …-mat?” (a kívánt tárgy behelyettesítendő), annak irányt mutat, és próbál ő maga is felöltözködni végre. A harisnya persze a nagy kapkodásban elszakad, másikat kéne keresni és közben sietni, hiszen tudja, hogy mindenki rá vár. Valamiért berohan a gyerekek szobájába, ekkor ájulásszerű érzés fogja el, úgyhogy villámgyorsan rendet rak. A fürdőbe érve kapkodva kimossa a fogkrémmel összeköpködött, szappannal lefolyatott mosdókagylót. A tükörbe néz közben, és riadtan veszi észre, hogy a csavarók még a hajában vannak. Ezt konstatálja a felderítésre küldött gyerek is.

Kikapkodja tehát a fodrászkellékeket, átfésüli a haját, fogat mos. A konyhába térve gépiesen dobálja a mosogatóba az otthagyott bögréket és tányérokat, egy mozdulattal letörli az asztalról a morzsakupacokat, és ha már úgyis kézre áll, a partvissal gyorsan összehúzza a padlóra potyogott adagot. Nagyjából sikerül rendben elhagyni az otthont, ami azért fontos számára, mert akkor is neki kellene mindezt elvégeznie, ha hazaérkeztek. Legalább nem ezzel kell majd kezdeni…

Mielőtt kilépne az ajtón, szór egy kis eledelt halnak/teknősnek/kanárinak, amelyek beszerzésekor a gyerekek fogadkoztak, hogy gondjukat viselik, de persze csak rá maradt az egész állomány gondozása. Elindul. Miközben az udvaron lépked, látja, érzi, hogy pattanásig feszült idegekkel várják a kocsiban, de jaj, az összekészített szendvicseket a konyhaasztalon hagyta, nem teheti meg, hogy nem megy vissza értük…

Szalad már, mintha számítana az a pár másodperc, amennyivel előbb behuppan az anyósülésre, és csak azért mosolyodik el magában, mert eszébe jut, hogy az anyja ilyenkor szokott rémülten felkiáltani: „Te jó ég, a hajsütőt nem húztam ki!”.

A cikk a Family magazin 2014/3. lapszámában jelent meg.

A szerzőről


Lapozzon bele a legfrissebb lapszámunkba!

Story Oldal