bezár

Táborozunk

A kialvatlanságtól kábán, tétován ácsorgok a zsibongó tömegben. Rózsaszín bőröndjét vonszolva egy meglepően alulöltözött tinilány robog el mellettem, s míg trendi kontyára meredve utánafordulok, kis híján átesem a tűzcsap tetején kártyázó ötödikeseken. Az öreg épületet körülvevő utcák megbolydult méhkasként ontják magukból az embereket. Mikor a parkoló autóktól már mozdulni sem lehet, a tömeg jól nevelten kettéválik, és mintha egy illusztris személy érkezésére várna, tömör sorfalat alkotva felsorakozik az út két oldalán.

Udvariasan bólogatva a szószátyár apuka humorosnak szánt mondatain, szórakozottan pásztázom a szemközti járdán összegyűlt szülőket. Néhány unatkozó férjet leszámítva mindegyikük arcán aggodalom ül, és mikor véletlenül elkapom egy ismerős anyuka riadt pillantását, egy bennfentes magabiztosságával, bátorítóan intek felé. „Hát persze, szegények! Hiszen a kicsik most először utaznak el! Mi is mennyire izgultunk annak idején” – merengek, és máris magával ragadna a nosztalgikus hangulat, ha az érkező buszok robaja nem terelné el a gondolataimat. Felocsúdni sincs időm, amikor a nagyfiam hirtelen előttünk terem, és megragadva a pukkadásig telt hátizsákot, cimborájával az oldalán eltrappol a busz felé.

– Már el sem köszönsz?! – bukik ki belőlem, majd zavartan körbenézek, s a mellettem állóhoz fordulva szabadkozom: – Megértem én, hogy indulnának már, de mégiscsak majdnem egy teljes hétre mennek. Egy puszi azért még belefért volna!

Az anyuka bizonyára hozzám hasonlóan érez, mert bár az erdei iskola csak négy napig tart, ő mégis olyan eltökélten okítja leánykáját, mintha legalábbis egy évre nyert volna ösztöndíjat a távoli Srí Lankán.

Lábujjhegyre állva, elszántan hadonászom, hogy magamra vonjam a figyelmét, de nagyfiam kényelmesen elterpeszkedve az ülésen lélekben már fényévekre jár tőlünk. A távolodó busz ablakából mintha egy pillanatra mégis megszánná hátrahagyott szüleit, a vacsorára szánt szendvicset majszolva még vigyorogva visszanéz és integet. „Anya, minden rendben lesz!” – üzeni a mozdulat, s örömtől csillogó szemébe nézve egy pillanatra elgondolkodom, hogy vajon magammal kapcsolatban én is üzenhetném-e neki ugyanezt.

„Régi motoroshoz” illően igyekszem rendkívül lazának látszani, így a többi szülővel még váltok néhány kedélyes mondatot, de hazafelé már egészen elszontyolodom.

– Ugyan már! Gondold el, micsoda nyugalom lesz otthon! – bök oldalba a párom, s már tiltakozásra nyitnám a szám, cinkos vigyorát látva azonban megkönnyebbülten ránevetek. A felismerés, hogy a három fiú helyett meglepően kevésnek tűnik majd a kettő, pár pillanatra elégedettséggel tölt el, ám nemrég szerzett optimizmusomat legyűrve hamarosan ismét előbukkan a bennem élő örök aggodalmaskodó.

– Jó, de mi lesz, ha leég a napon, összeszed egy kullancsot, megfázik, baleset éri, elveszíti a pénzét, a ruháját, vagy elázik a cipője…? – zúdítom kétségeimet a férjemre, aki magasba szökő hangomra felnézve őszinte meglepetéssel válaszol.

– Mégis miért égne le, gyűjtene be kullancsot, fázna meg, szenvedne balesetet, veszítené el a pénzét, a ruháját vagy a cipőjét? Hiszen már tizenkét éves. Okos, talpraesett, jó fej. A mi fiunk – zárja le magabiztosan a kérdést, majd mint aki jól végezte dolgát, vidáman távozik. Az ajtóból azért még hátrafordul:

– Mégis hogy eshetne bármi baja, amikor csomagoltál neki naptejet, kullancssprayt, nyári ruhát, meleg ruhát, ragtapaszt, pótcipőt, dugipénzt…? – sorolja; a hangjából kicsengő csipkelődést hallva előbb duzzogva hátat fordítok, aztán megadva magam az igaz kritikának újra vele nevetek.

A vacsoraasztalnál egymást túllicitálva meséljük az úttörőtáborokban átélt élményeinket, és a kicsik lelkesedésén derülve már nem is értem korábbi aggodalmaimat. „Biztosan ő is remekül szórakozik!” – buzdítom a családot hangosan, s bár erőtlenül szól a mondat, a mókás történetektől felvidulva végül magam is elhiszem. Az esti imánkba foglalva mégis olyan elszántan fohászkodom fiacskám épségéért, mintha az erdei tábor helyett egy végzetes csatába küldtem volna el.

Meglepően gyorsan telik az idő, és megfogyatkozott családunk a péntek esti hőségben ismét az iskola előtt várakozik. A szülők arcán ezúttal boldog várakozás ül, s az általános jókedv egyre nagyobb hangerővel ostromolja a dobhártyánkat, amikor végre megérkezik a busz. Gyerekek lepik el a járdát, és a vidáman ölelkező zűrzavarban türelmetlenül próbálok közelebb jutni az ajtóhoz.

Megkerülte a tömeget, így váratlanul ér, mikor erős, napbarnított karjával a nagyfiam végre átölel.

– Szia, anya! Megjöttem! – nevet rám, és bár már csak pár centivel alacsonyabb nálam, a megkönnyebbüléstől úgy szorítom magamhoz, mintha most váltunk volna el egymástól először.

– Ne ijedj meg – kezdi szipogva –, kicsit megfáztam, mert belecsúsztam a patakba. De a cipőm megúszta, és már egész jól vagyok! Az első nap ugyan jól megpörkölődtük, mert póló nélkül fociztunk, de aztán rendesen kentem magam, és fújtam a kullancssprayt is! Tegnap történt egy kis baleset is – folytatja hadarva, és a térdét borító jókora kötésre bök. – Rohangáltunk, és megbotlottam. De semmi az egész! Csak hát pont ott volt az üvegajtó… De hála neked, ki tudtam fizetni – ölel magához –, mert megtaláltam a dugipénzt. Minden szuper volt – sorolja tovább, s én rémülten figyelem, hogy biceg-e –, főleg a számháború meg a Rám-szakadék! Esténként pedig bulit tartottunk a szobánkban. Átjöttek a lányok is… – mosolyog, s az apjára kacsint. – A szemüvegem totál kilapult, amikor a Zita ráült, de simán helyrehoztam – teszi hozzá vihogva, és öccseivel az oldalán boldogan lép be a fagyizó ajtaján.

– Ugye nem haragszol rám, anya? – nyújtja felém a máris csöpögő gombócokat, s őszinte arcába nézve kis híján én is elolvadok. „Hiszen már tizenkét éves. Okos, talpraesett, jó fej. A mi fiunk” – hasít belém a felismerés, és válaszul meghatottan szorítom meg kezembe csúsztatott tenyerét.

– Amúgy meg büszke lehetsz rám – folytatja kaján vigyorral –, mert mindennap tiszta ruhát vettem, és nem hagytam el semmit. Elolvastam a leltárt… Mind a kettőt – tódítja pimaszul.

Míg a fagylaltot nyalva hazafelé bandukolunk, megértem végre, hogy az erdei iskola alatt a legtöbbet Isten nekem tanított.

A cikk a Family magazin 2015/3. lapszámában jelent meg.

A szerzőről


Lapozzon bele a legfrissebb lapszámunkba!

Story Oldal