Őszintén szólva nem szívesen írok a gyermekem iskolai kudarcairól. (Ember legyen a talpán, aki szeret erről beszélni.) Hogy miért szánom rá magam mégis? Mert valójában arról szeretnék mesélni, hogy egy jó szó, baráti biztatás csodákra képes.
Amikor tavaly a középső fiam a gimnáziumban öt tárgyból állt bukásra a tanév végén, megfordult velem a világ. Tudtam: ha évet kell ismételnie, még annyit sem fog tanulni, mint eddig, mert végképp unni fogja az iskolát. Hiszen nem a fejével volt a gond, hanem a nem akarással…
Sokat töprengtem azon, hogy miként lehetne ezen a holtponton átsegíteni. Megpróbáltam beszélni a tanáraival, és sikerült annyit elérnem, hogy „csupán” három tárgyból buktatták meg – éppen azért, hogy esélyt kapjon a talpra álláshoz. Csakhogy pont a számára legnehezebbekből kapott egyest: kémiából, fizikából és biológiából.
Tomi értelmezni sem tudta a kapott „esélyt” – egyszerűen lehetetlennek könyvelte el. Pontosítsunk: teljesen lehetetlennek. Így hát a kérésére bejártunk egy sor gimnáziumot és középiskolát, hátha valahol átvennék őt egy osztállyal lejjebb. Eszébe sem jutott nekimenni a pótvizsgáknak, elvégre műkorcsolyából sem indul az olimpián. A győzelemre való esély nagyjából azonosnak tűnt számára…
Baráti mentőakció
Teltek a hetek, és lassan bele kellett nyugodnom, hogy a támogatásom legfeljebb abban merülhet ki, hogy javasolhatom, melyik iskolát válassza. Korrepetálásról, felkészítő tanárról, pótvizsgáról hallani sem akart. Bátorítottam, hogy gyerünk, sikerülni fog, apránként meg lehet mindent tanulni – de ez kevés volt. Nem hatott.
Ám ekkor egy általános iskolai volt osztálytársa és jó barátja melléállt. „Ugyan már, Tomi! Egy egész évet akarsz veszíteni? Hiszen ez pofonegyszerű! Nekem a kémia-biosz a kedvencem, mindent elmagyarázok, próbáld meg!” – biztatgatta. És Tomi, aki eddig süket volt, végre kezdte elhinni, hogy neki is van esélye… Én addig hiába ajánlgattam neki, hogy kerítek egy jó tanárt – látni sem akart senkit. De amikor a barátja ajánlotta fel a segítségét, végre megmozdult benne valami. Mert bízni abban, hogy a lehetetlen is lehetségessé válhat.
Augusztus elején álltak neki tanulni, de akkora lendülettel, amekkorát nála még sosem láttam. Jegyzetelt, tételeket írt, magolt – Marci pedig házi feladatokat adott, kikérdezett, és még dolgozatot is íratott. Tomi állandóan csak a könyveit bújta: délelőtt három órán át, majd kis szünet után délután négy-öt órán át, végül este kis pihenés után még négy-öt órán át… Még sosem láttam őt ennyire elszántan küzdeni. Nem ismertem rá! Ő, aki év közben meg sem érintette az említett tankönyveket, most salátává olvasta őket. Igenis indulni akart az „olimpián”!
Izgalom a köbön
Az első pótvizsganapon kémiából és biológiából kellett számot adnia a tudásáról. Senkinek sem kívánom azt a stresszt, amelyet az ajtó előtt éltem át. Jöttek-mentek a hírek egy-egy ki-be jövő tanártól: épp szóbelizik kémiából, meg hogy nem volt túl fényes a produkciója, ám a biológia kitűnően sikerült. Volt, aki azt kotyogta el, hogy póttételt húzattak vele kémiából – erre az „akcióra” már bement az igazgatóhelyettes is (szintén kémiás). Én pedig lassan a saját nagymamámnak éreztem magam, mert olyan gyorsasággal épültek le az idegeim. És egyre buzgóbbá váltak a könyörgéseim…
Tomit két-három óra múlva engedték ki. Megtudtam, hogy a másodikként húzott kémiatétel – amely sokkal nehezebb volt az előzőnél – simán ment neki. A tanár csodálkozott is, és alig hitt a fülének.
Ezt a napot tehát túléltük. Csakhogy ekkor ért engem a következő sokk. Kiderült, hogy Tomi annyira az első két nehéz tárgyra összpontosított, hogy a fizikára nem maradt energiája. Magyarán egyetlen napja volt a felkészülésre…
Egész délután, este és éjszaka csak tanult és tanult. Megállás és levegővétel nélkül. A házban lábujjhegyen mertünk csak közlekedni. Éjjel kettőre bemagolta az egész éves anyagot, bár mint mondta, abból azért még emlékezett valamire az év közbeni tanulásból is. Még meglökni sem mertem őt, nehogy összekeveredjen a fejében a nagy adathalmaz.
Másnap a teljes imaarzenált bevetettem, hiszen mi értelme volt az egy hónapi kőkemény küzdelemnek, az előző napi két sikeres vizsgának, ha most elhasal szegénykém…?
Megint ott álltam tehát a folyosón, megtépázott idegekkel. Kijött az egyik tanárnő, és megsúgta, hogy Tomi teleírta a lapot, és most darálja hibátlanul a szóbelit. Dicsérettel sikerült letennie a vizsgát.
„Na, Tomi, ez szép volt, így kellett volna egész évben! A legjobb jegy, amelyet pótvizsgán adhatunk, a hármas. És te azt kaptál” – mondta a tanárnő.
Csoda volt. Valódi. Más a diplomájának talán kevésbé örül, mint én ennek a keményen és nehezen kiharcolt sikernek.
Lehet, hogy ideje venni neki egy korcsolyát? Ezek után nem lepne meg, ha indulna az olimpián.
A cikk a Family magazin 2014/3. lapszámában jelent meg.
A szerzőről
