bezár

A második mérföld

– avagy a valódi szabadság kezdete

Régen volt, egészen pontosan 1969. július 20-án, az ún. világidő szerint 2 óra 51 perckor. Egy Neil Armstrong nevű amerikai űrhajós, az Apollo–11 asztronautája nagyot szippantott a hátán tárolt oxigénből, és az addig elérhetetlen távolban pislákoló égi lámpás, a Hold felszínére tette a lábát. „Kis lépés egy embernek…” – sóhajtotta bele a mikrofonba, és ezzel közel négyszázezer kilométerrel arrébb, egy kékesen vibráló bolygón ötszázmillió képernyőhöz tapadt embernek csalt mosolyt az arcára. Sikerült, hát mégis sikerült! Azóta sem felejti senki azt a napot.

Nem is olyan sokkal később az Apollo–13 űrhajósai egy már-már rutinfeladatnak számító utazásra készültek ugyanoda, amikor egy alkatrész meghibásodása miatt a három űrhajós több százezer kilométerre az otthonától, dermesztő hidegben, a sikertelen küldetés lehangoló tudatával az életéért küzdött. Nem sikerült, sajnos ez a leszállás nem sikerült, de legalább élve megúszták a kalandot. És azóta sem felejti senki azt a napot.

De ki emlékszik 1969. május 18-ra? Talán csak azok, akik hozzám hasonlóan megszállottan érdeklődnek a Hold-missziók iránt. Pedig jelentőségét tekintve az Apollo–10 küldetése sem maradt el az említett kettőétől. Igaz, nem szállt le senki a halott égitestre, nem történt semmi rendkívüli műszaki vagy egyéb probléma sem – csupáncsak annyi, hogy ezek az űrhajósok voltak a „jelmezes főpróba” statisztái. Elutaztak a célig, átszálltak a holdkompba, és 14 447 méterig merülve a semmiben visszatértek oda, ahonnan indultak. Ők véglegesítették és tették valamivel biztonságosabbá az igazi főszereplők két hónappal később esedékes alakítását. És azóta sem beszél róluk senki…

Tizennégy és fél kilométer – ennyi hiányzott ahhoz, hogy ők legyenek az ünnepelt sztárok és a történelemkönyvek örök szereplői. Persze, tudom, nekik ez volt a küldetésük; tették is a dolgukat becsülettel. Ott és akkor számukra ennyi adatott. Mégsem lehetett túl jó érzés a küszöbön állva hátat fordítani és hazaballagni.

A „mégis” bátorsága

Egy házasságban is adódnak hasonló helyzetek. Van, amikor az utat végig kell járni, és nem lehet feladni – akkor sem, ha belefárad az ember, akkor sem, ha hibák, tévedések miatt válik rázóssá az út, vagy ha a „józan észre” hivatkozva minden és mindenki meg akar minket állítani.

Egyszer egy idős házaspártól megkérdezték, hogy mi a titka a hosszú, boldog házasságuknak. Azt válaszolták: „Mi még olyan korban nőttünk fel, amikor ha valami elromlott, azt nem elhajítottuk, hanem megjavítottuk.” Valószínűleg teljesen mások, jobbak lennének az emberi kapcsolataink, ha ismernénk és gyakorolnánk a Gyökössy Endre által oly gyakran emlegetett mégis elvét. Vagyis: csak azért is; annak ellenére, hogy; ha te nem, én akkor is; és ha nem logikus, és már nem is várod, én akkor is…

Hasonló dolgokra biztat minket Jézus a Hegyi beszédben – olyasmikre, amik ellentmondanak minden e világi logikának. Hogy nem kell minden ellenünk támadó indulattal szembeszállni, nem muszáj perre mennünk a magunk igazáért, hanem lehet néha engedni is; és hogy egy takaros pofon méltó fizetsége nem feltétlenül az, ha kamatos kamattal azonnal törlesztünk, hanem ha merjük a már pirulóval ellentétes oldalt is odatartani. És ott van az a bizonyos „második mérföld”, amelyre senki nem kényszerít, nem is várják el tőlünk, de mi megtehetjük. Úgy vélem, ez az önként vállalt szakasz az igazi, emberhez méltó szabadság kezdete.

Adódhatnak olyan szakaszok az úton, amikor a közös terheink mellé nyakunkba kell kanyarítanunk a másikét is. Jó lenne letenni, de a fogadalom, az eskü, amely a hűségre vonatkozott, nem engedi. Máskor pedig egyenesen a társunk lesz a teher: a betegsége, rossz természete, a hűtlensége… Vagy a kiüresedett kapcsolatunk, amelyben már csak keressük, de nemigen találjuk a hajdani melegséget, vibráló izgalmat, mert mára kényszeredett együttéléssé fajult.

Toldd meg egy lépéssel!

Érdekes gondolatot fogalmazott meg a napokban Ferenc pápa az egyik homíliájában: „A kereszténység nem egy lélek nélküli szabályzat, formális előírások gyűjteménye olyan emberek számára, akik magukra öltik az álszentség szép arcát, hogy elrejtsék szeretet nélküli szívüket. A kereszténység magának Krisztusnak a »teste«, aki nem szégyelli, hogy lehajoljon a szenvedőkhöz… Ez azt jelenti, hogy a legnehezebb böjt a jóság böjtje.”

Úgy hiszem, gyakrabban kellene feltennünk magunknak a kérdést: vállalom-e a kényszer nélküli utakat a másikért, vagy lelépek? Neil Armstrong szavait idézve és kissé aktualizálva: nekem csak egy lépés (persze nem biztos, hogy könnyű vagy rövid!), de a másiknak mindent jelenthet. Meg kell tanulnunk a társunk értéke mellett magának a kapcsolatnak az értékét is tisztelni. A bölcs mondás szerint: „Ha rövid a kardod, toldd meg egy lépéssel!” Lehet, csak ennyi kell: még egy lépés vele vagy érte.

Úgy egy évvel ezelőtt a feleségemnek egy orvosi vizsgálatra kellett mennie. Megkérdeztem tőle, hogy elkísérjem-e. Így válaszolt: „Dehogy! Miért várakoznál te is feleslegesen?” Aztán mégiscsak azt vettük észre, hogy együtt üldögélünk a rendelőben, és jólesett hallani tőle: „Olyan jó, hogy itt vagy velem!” Kis lépés: olykor semmibe sem kerül, mégis nehezen tesszük meg. Máskor gyötrelmesen nehéz, de vállaljuk, mert megéreztük, hogy mennyi minden múlik rajta…

Egyszer eljött Valaki a mennyből a földre, hihetetlenül nagy utat téve meg értünk, emberekért, mégis ezen túlmenően utak százait, talán ezreit vállalta azért, hogy egy magát nevetségessé tevő, fán kuporgó Zákeust lecsalogasson, hogy kihívja a sírból egy kedves barátját, hogy értelmet adjon két összezavarodott, csalódott, Emmausba tartó tanítványnak, vagy elmagyarázza az elmagyarázhatatlant a tudós Nikodémusnak.

Amikor útjainkról döntünk, sokszor mások jövőjéről, illetve a közös sorsunkról is döntünk. Merjük-e vállalni értük, magunkért olykor a „második mérföld” kockázatát és fáradságát is?

A cikk a Family magazin 2014/2. lapszámában jelent meg.

A szerzőről


Lapozzon bele a legfrissebb lapszámunkba!

Story Oldal