bezár

Pártfogó

Hogy újra kell kezdenem a mozgást, az nem volt kérdés: terhesség után, amikor átrendeződik a belső és a külső, néha idegen lesz az, aki a tükörből visszanéz – nem kell gyorsan, de azért előbb-utóbb változzak vissza.

Így is kezdődött annak idején a „futó kapcsolatom” a futással, úgy öt éve, a második szülés után. Most, a harmadik szülés után egy regeneráló torna végeztével próbálkoztam óvatosan a futással. 

És akkor, egy hónapja, megláttam azt az érmet…! Borókás volt, és egy róka szerepelt rajta. És aki tudja, hogy hívják a kislányunkat, rögtön megérti, miért is volt olyan fontos, hogy az ő születése után épp ezt az érmet megnyerve térhessen vissza a motivációm a futásban. Neki nyerném – hálával érte, hálával az egészségünkért.

Utánajártam a távnak, az útvonalnak, és beneveztem, majd igyekeztem felkészülni (több-kevesebb sikerrel). A meglepetés ott, a rajtnál ért: nem egészen az ám az útvonal, amire számítottam – a hat kilométer csak fölfelé visz! A hegyen van a cél, onnan vissza kell még jönni.

Igyekeztem elszánt maradni, a férjem viszont még kevésbé örült, mint addig, amíg csak parkolóhelyet, árnyékot, popsitörlőt és hasonlókat keresett. Utólag mondta el, bántotta, hogy akkor nem lelkesített jobban.

Én már felfelé küzdöttem magam, miközben ő magával küzdött: milyen jó lett volna még mondani pár szót, milyen jó lenne még üzenni, biztatni… De tudta, futás közben nem fogom a telefonomat nézegetni.

Közben én hol a tűző nappal, hol az emelkedőkkel küzdöttem, aggódva, beérek-e egyáltalán a szintidőn belül, meglesz-e még az a rókás érem…? Meg is kérdeztem egy jó hangulatú kis csapatot, mit tudnak erről. Ó, meglesz az, ne aggódjak, simán felérünk addig, menjek csak velük!Figyeljem meg, milyen jól lehet így tartani a tempót, jöjjek csak, menni fog! És amikor már épp nem bírtam, akkor sem hagytak ott: ó, itt épp mi is gyalogolni terveztünk, tűz a nap is, emelkedik is, ne izguljak, mindjárt árnyékosabb lesz! Különben is: sokat beszéltettek, azért nem megy épp, de addig majd mesélnek ők! Na, most meg már szépen befutunk a célig, csak mosolyogjak ám a fotón!

Ha ők nem lettek volna velem, nem hiszem, hogy felérek, azt pedig főleg nem, hogy mosolyogva. De meglett az érem, és ők még lefelé sem hagytak magamra („nem hagyunk fönt senkit a hegyen!”). Azt hiszem, ez az igazi le-vezetés („gyere csak, hamarabb lejutsz a babához, ha futsz, lefelé már úgyis könnyű!”). 

És ahogy este az alvó kislányunk kezébe adtam az érmet, és megbeszéltük a férjemmel az érzéseinket, úgy értettünk meg valamit a Pártfogóból. Abból, aki lehet jószolgálati futónagykövet képében is velünk, aki ott van akkor is, amikor mi egymásnak épp nem, és még üzenni sem tudunk – ő visz át a nehézségeken. Akiben „velünk az Isten”.

A szerzőről


Lapozzon bele a legfrissebb lapszámunkba!

Story Oldal