bezár

Az utolsó kánikulai napok

Duna-parti pacsálás, strandolás, medenceparti a nagyszülőknél, mert már „ezt a meleget másképp nem lehet kibírni”. Közben azért ebéd is legyen, mert a pancsolók farkaséhesek. Reggelente meg „hol van a fürdőnacim, anya?”, más nem is kell, a soknapos póló is épp megfelelő lenne a fiúk szerint (szerintem nem). Úszik a nyár, úszik a szünet, a ház is…

És közben annyi más teendő van, időpontok, elintézendő feladatok és persze a bevásárlások… Csak kattog az agyam: ugyan, mit kellene még megtenni, mi az, ami semmiképp se maradjon ki a nyárból, hiszen már nincs sok hátra. Mi hiányzik a boldogsághoz mindenkinek…?

Egyik este egy egész napos pancsolás után – amit néha tarkított azért egy kis focizás és rollerezés is – a nagyfiunk lerogyott a kanapéra, és megkérdezte: „Akkor most elmegyünk biciklizni, apa?” Azt hittem, rosszul hallok: honnan van ennek a gyereknek ennyi energiája? Az rendben, hogy uzsonnára négy tányér főzeléket evett hússal, de mégis…? Ráadásul teljesen sötét volt már. Na, most nem szólok bele – gondoltam –, várjuk meg, mit mond apa. „Menjünk” – vágta rá határozottan a családfő. Kicsit kérdőn néztem rá. Biztosan így gondolja? Csak aztán fel ne bukjanak a bringával, ha ilyen fáradtak! Dehogy, vigyázni fognak, lámpáik is vannak, figyeljem meg, mekkora élmény lesz sötétben bringázni nyáreste…!

Épp a tűzijátékot figyeltük az ablakból a kisebbekkel, amikor megérkeztek. Nagyfiunkból dőlt a szó: ki mindenkit láttak; jött egy biciklis szembe, és képzeljem, nem volt lámpája elöl; és egy autószerelő még kint volt a háza előtt, de már nem szerelt; és egy kutya is melléjük szegődött, alig látták meg, mert fekete volt, biztosan a tűzijátéktól ijedt meg, mivel akkor kezdődött a durrogás…

Igaza volt apának. Óriási élmény volt, ezerszer többet ért, mint egy sokadik játszóterezés vagy például egy foglalkoztató füzet töltögetése. És csak egy kis nyitottság kellett hozzá, meghallani, amit kitalált a gyerek, és meglátni, hogy tulajdonképpen kivitelezhető – miért is ne? (Jó, hogy nem rajtam múlt.) Most még alhat kicsit tovább, úgyis korán kelő. 

Én meg már azon kapom magam, hogy várom, hogy legyen újra rendszer az életünkben, halljam a saját gondolataimat, legyen újra kicsit hűvösebb, legyen időm átgondolni, mi minden lenne még hasznos, érdekes – például az őszi szünetre. És újra legyen mit várni, ha már sok lesz a korán kelés. 

A szerzőről


Lapozzon bele a legfrissebb lapszámunkba!

Story Oldal