Nagy, talán sárga labda, félhomály, az éjszaka már eltelt, kezd hajnalodni – jöhetne már ez a kislány… A szülésznő segít, és a reggeli napsugarakkal együtt Boróka is megszületik. „Na, anyuka, maga ezt a kislányt nagyon nem akarta elengedni!” – cseng vissza a fülembe a mondat, amelyet utána hallottam. Tulajdonképpen hányszor is kell elengedni egy gyereket?
Szeptember másodika, kezd hajnalodni – ébresztgetem a legnagyobbat, várja már az iskola, most, először… Régóta készültünk erre, sokféleképp, lélekben is: megérett rá, várja már, ott a helye. De hiszen még csak most volt, amikor ő született, amikor őt kellett először elengedni a hosszú kilenc hónap után, aztán elengedni a mérés-fürösztés idejére, aztán az első éjszakára („pihenje ki magát, anyuka”), aztán… Hányszor „először”?
Az oviban még ott lehettem vele az elején, láthattam, ahogy bátorodik, feltalálja magát, aztán reggelente elengedte a kezem, és egyedül ment be a csoportba. Az iskolába már egyedül megy be, a kapuból integethetek – a gimnáziumnál majd talán a sarkon kitehetem, közelebb ne menjek ám! 
Mire felnőnek, és valóban kirepülnek, van alkalmunk bőven, hogy gyakoroljuk az elengedésüket.
Ahol több gyerek van, ott könnyebb addig, amíg marad otthon „kicsi fecske”, de jaj, ha a legkisebb is kirepül…! (Addigra talán lesz unoka.)
Remélem, mindig lesz, aki fogja a kezünket, akkor is, ha a többiek már útnak indultak.
Jó utat, kis ovisok, nagy iskolások, idénre is!
A szerzőről
