bezár

Hadd menjen

Nagy, talán sárga labda, félhomály, az éjszaka már eltelt, kezd hajnalodni – jöhetne már ez a kislány… A szülésznő segít, és a reggeli napsugarakkal együtt Boróka is megszületik. „Na, anyuka, maga ezt a kislányt nagyon nem akarta elengedni!” – cseng vissza a fülembe a mondat, amelyet utána hallottam. Tulajdonképpen hányszor is kell elengedni egy gyereket?

Szeptember másodika, kezd hajnalodni – ébresztgetem a legnagyobbat, várja már az iskola, most, először… Régóta készültünk erre, sokféleképp, lélekben is: megérett rá, várja már, ott a helye. De hiszen még csak most volt, amikor ő született, amikor őt kellett először elengedni a hosszú kilenc hónap után, aztán elengedni a mérés-fürösztés idejére, aztán az első éjszakára („pihenje ki magát, anyuka”), aztán… Hányszor „először”?

Az oviban még ott lehettem vele az elején, láthattam, ahogy bátorodik, feltalálja magát, aztán reggelente elengedte a kezem, és egyedül ment be a csoportba. Az iskolába már egyedül megy be, a kapuból integethetek – a gimnáziumnál majd talán a sarkon kitehetem, közelebb ne menjek ám! 🙂

Mire felnőnek, és valóban kirepülnek, van alkalmunk bőven, hogy gyakoroljuk az elengedésüket. 

Ahol több gyerek van, ott könnyebb addig, amíg marad otthon „kicsi fecske”, de jaj, ha a legkisebb is kirepül…! (Addigra talán lesz unoka.) 

Remélem, mindig lesz, aki fogja a kezünket, akkor is, ha a többiek már útnak indultak.

Jó utat, kis ovisok, nagy iskolások, idénre is!

A szerzőről


Lapozzon bele a legfrissebb lapszámunkba!

Story Oldal