bezár

Könnyű szeretni?

„Könnyű szeretni” – olvasom a kamrában felakasztott bevásárlótáskák egyikén. Rajta mosolygós anyuka, épp a mosolygós kislányával süt a fotón, és süt róluk a fenti kijelentés igazsága. Valóban így lenne? Tényleg olyan könnyű szeretni?

A hátam mögött mászkál a kislányunk, aki a hét hónapos anyatejes babák jó szokása szerint az éjszakákat arra használja, hogy minden felriadáskor tankoljon kicsit az anyukájából. Ha óránként, akkor óránként. Ha húszpercenként… Hogy az anyukája mikor alszik, azt ne firtassuk. És hogy milyen könnyű így végigcsinálni a nappalokat, azt se. De ha rám mosolyog, tudom, hogy mégis ez az, ő az, akire vártunk, akiért megéri minden. Könnyű? Hát, nagyon nem.

Aztán eszembe jut a mondat, amelyet a gyermekvédelmi szolgálat pszichológusa mondott: „Engedje a gyerekekeit szabadon a kertben játszani, akármennyit, erre van szükségük.” És hogy ez miért nem olyan egyértelmű? Mert ez a nyarunk is úgy telt, hogy a szomszédaink végig zaklattak minket, amikor a fiaink a kertben „hangoskodtak”, vagyis játszottak. Hol a hifit kapcsolták ránk a teraszukról, hol válogatott káromkodásokat hallhattunk a gyerekeinkről – de nemcsak mi, a másik közvetlen szomszédjuk is, és persze az utcabeli gyerekekre is szórják a jelzőket. Így jutottunk el addig, hogy szakembertől kértünk segítséget. „Apuka, nyugodtan szereljék össze a trambulint és a csúszdát, és hagyják őket kint játszani! Joguk van hozzá. Önöknek meg kell védeniük őket!” – hangzott a tanácsa, és én igyekszem megfogadni. Egyúttal minden alkalommal megpróbálok felkészülni a támadásokra is – és persze hagyni a gyerekeinket boldognak, gyereknek lenni kint is. Szeretetből. Könnyű? Egy frászt!

A kisebbik fiunk most először ovizik a nagytesó nélkül, reggelente szomorúan ballag be a csoportba, és könyörög, hogy vigyem haza délben. Rajzol, és ráíratja: „Anya! Nagyon hiányoztál!” Délutánra persze már vidáman játszik a többiekkel – hozzam el mégis délben, nagy nehezen, „két fuvarral” a testvérével? Vagy hagyjam bent, hogy vidáman játszhasson? Hogy döntök jól? Könnyű? Nem hiszem.

A nagyfiunk elsősként igyekszik helytállni az új, idegen környezetben, és lelkesen meséli délután, hogy már van egy új barátja. És esténként bepakolunk, ceruzát hegyezünk, tízórait kenünk, kivagdosunk, beragasztunk és beilleszkedünk – csupa új feladat nekünk, szülőknek is. Igyekszünk mi is helytállni, szeretetből. Könnyű? Dehogy. 

És akkor még csak a gyerekekről volt szó, de mennyi ember vesz körül minket…! Valóban olyan könnyű lenne szeretni? Nem, azt hiszem, igazán szeretni nehéz. De ez az, ami viszont megéri. 

Hogy az áruházláncra vagy az ételekre értették-e a szlogent a papírtáska tervezői, nem tudom. De talán a joghurtra igaz: könnyű szeretni.

A szerzőről


Lapozzon bele a legfrissebb lapszámunkba!

Story Oldal