bezár

Titokzatos összhang

Gondolatok a házastársi harmóniáról

Mély lélegzettel csuktam be magam mögött az ajtót, ám a biztos záródást bizonyító halk kattanás ezúttal nem hozta magával a várt nyugalmat. Hogy a bennem lévő feszültség okáról eloszlassam a felhőt, el kell, hogy áruljam: mindez egy cipőbolt előtt történt. Nincs nekem semmi bajom a vásárlással egészen addig, amíg műszaki áruházak, könyvesboltok, esetleg gazdagon dekorált húsos-pultok jelentik a célt. Viszont nyomban görcsbe ugrik a gyomrom, amikor életem párja közli, hogy új lábbelire lenne szükségem.

Emlékszem azokra a „jól sikerült” vásárlásokra, amelyeknek sanyargató tapasztalata ez idáig eredményesen visszatartott mindenféle cipő, csizma stb. birtoklásának vágyától. Nálam a lábbeli: szükségmegoldás. Körülbelül tíz évvel ezelőtt csábultam el utoljára egy dögös olasz darabtól, és akkor „egyszer élünk” felkiáltással megvettem életem első – és gyanítom, utolsó – vékony talpú, orra felé keskenyedő cipőjét. Mind a mai napig az örökkévalóság illúzióját hordja magán: sem időjárás, sem kölyökkutya nem tudta tönkretenni a talján suszter remekművét. Igaz, új korában tapasztalt szorongató szeretete sem változott meg irányomba, de többek szerint a lábam a hibás. (Ezt, mondjuk, nem értem, mert akkor most lábat gyártatunk a cipőhöz, vagy cipőt a lábhoz, vagy… na, mindegy.)

A lényeg, hogy a boltban történt egy s más, ami egy (nem általam!) választott szépséggel volt kapcsolatos. Feleségem határozott céllal vonzott, csalogatott egy polc felé, ahol „ezt mintha rád öntötték volna!” felkiáltással rámutatott egy béléses csodára. Próbáltam mondani, hogy legutóbb nekem még két lábam volt, itt meg egyet látok, de a „ne hülyéskedj, Laci!” megjegyzése kijózanított. Éreztem: a rám leselkedő veszély nagyobb, mint gondoltam, és tudtam, hogy igen résen kell lennem, ha jól akarok kijönni ebből az egészből. Ilyenkor két választás van: beadom a derekam, és új cipőm lesz, vagy tovább küzdök a győzelem leghalványabb reménye nélkül. Végül aztán létrejött egy diplomáciai bravúrral kiötlött kompromisszum: holnap visszajövünk, és akkor nyélbe ütjük az üzletet. Egy éjszaka alatt még bármi megtörténhet.

Fogtuk egymás kezét (már éppen húsz éve jóban-rosszban), de éreztük, hogy valami most egy kicsit megszakadt közöttünk. Nem lettem győztes; ott volt számban az a kesernyés íz, amely akkor támad, ha nincsenek rendben a dolgok közöttünk. A témát gondosan kerülve indultunk hazafelé, remélve, bölcsebbek leszünk annál, mint hogy ezen a kérdésen összevesszünk. Egyszer csak megéreztem, hogy valaki van a hátunk mögött: megfordultam, és egy ismerősünk mosolygott rám. Udvariasan el akartuk engedni, de ő a következő mondattal szólított meg bennünket: „Olyan jó látni köztetek ezt a harmóniát, hogy szeretitek egymást!” Ilyenkor nehéz szavakat találni… Kényszeredetten köszöntük meg, vidámságot erőltetve magunkra, majd összenéztünk: igen, Jákob fiai vagyunk – csalók. Mert most minden volt közöttünk, csak harmónia és szeretet nem… De mindez nem volt elég. Másnap egy kolléganőm fordult oda hozzám: „Láttalak benneteket tegnap. És úgy irigyeltelek titeket!” Igen, igen – gondoltam –, így kell megtéveszteni, akit csak lehet…

Hogy lett-e új cipőm, fedje jótékony homály (az ember nem szívesen beszél a vesztes csatáiról…). Egy tapasztalattal azonban biztosan gazdagabb lettem, és ezt szeretném most megosztani a kedves Olvasókkal. Harmónia és diszharmónia között talán csak egy „hang” melléfogása a különbség. Az enyém – vagy a másiké. De mindketten kellünk hozzá, mert ugyanazt a zenét játsszuk. Ahhoz is, hogy jól szóljon, és ahhoz is, hogy hamisan.

Csodás összjáték

Úgy hiszem, a harmónia a teremtő Isten legnagyszerűbb ajándékainak egyike: két, egykor ismeretlen, teljesen különbözővé alkotott ember érthetetlen összhangja. Egy emberen belül is egyre nagyobb csoda, ha test, lélek, szellem harmonikusan összecseng, hát még két különböző egyéniség között! Bizony nem könnyű a másik másságának felismerése, elfogadása. Kevesen merik bátran feltenni a kérdést: törvényszerű, hogy a különbözőségeink csak problémák forrásai legyenek? Nem lehetnek lehetőségek, akár a kapcsolatunk erőforrásai is?

Sokszor azt hisszük, hogy a harmónia azonos a tökéletességgel. Vannak sajnos melléfogások sokévnyi együtt zenélés után is. Olykor bizonytalanná válunk: nem kellene-e hangszert vagy zenekart cserélnünk? Semmiképpen. Inkább a kottát kell lecserélnünk, illetve a karmesteri pálcát a megfelelő kézbe visszaadnunk! Ugyanakkor jó tudnunk: a harmónia nem jelent állandóságot. Igent kell mondanunk sok szükségszerű változásra, van, hogy az újrakezdésre is.

A harmónia mindig összehangolás eredménye. Alapja az igazság keresése, de nem az én igazam, pontosabban az igazságérzetem kielégítése. Könnyen és észrevétlenül épülnek a magas falak, ha túl gyakran értelmezés nélkül maradnak az egymással szemben álló igazságok. Egy szeretetkapcsolat nem tűri meg a hamisságot, kétértelműséget, még akkor sem, ha a „szeretet nem rója fel a gonoszt”. Mert ez csak az egyik fél hozzáállása lehet: a másikban ott kell, hogy legyen a változás készsége is.

A harmóniában is léteznek „külön hangok”, de együtt szólnak a legszebben. Jó néhány olyan terület van az életünkben, ahol ezek a különbségek fellelhetők, például a beszédünkben. Egy nyelvet beszélünk – mondjuk, gondoljuk, mégsem értjük meg egymást. Egy kapcsolatban egymás nyelvét kell megtanulnunk, máskülönben beköszönt a némaság.

Minőségi muzsika vagy disszonáns nyekergés?

Az is biztos, hogy őszinteség nélkül nincs harmónia. Igen sok házasságban valamelyik fél (a kapcsolat épségének féltése vagy a konfliktuskerülés okán) nem mondja meg, vagy nem azt mondja, amit gondol. Ezzel is falakat építünk – tagadófalakat, amelyek ha állva maradnak, egyfajta „siratófallá” fognak magasodni, nehéz, sötét árnyat borítva a közös életünkre.

A harmónia másik gyilkosa az idő. Az „én” időm, a „te” időd. Mikor lesz belőle a „mi” időnk? Hogyan valósítjuk meg ebben a rohanónak tűnő korban az idő minőségivé varázslását? Hagyunk-e időt, lehetőséget a természetes ütemű, iramú változásokra, vagy túl gyorsan várjuk, kényszerítjük ki az eredményt?

A harmóniának ára van. Hajlandóak vagyunk-e áldozni rá, küzdeni érte? Disszonáns nyekergést gyakran hall az ember ingyen is. Az igényes, szépen szóló muzsikához viszont nagyszerű művészek, kiváló dirigens és jó minőségű hangszerek kellenek! Márpedig ez nincs ingyen.

„Az örökkévaló dolgok a Föld nevű bolygón dőlnek el. Ez volt az a világ, ahova Isten Fia eredetileg eljött, és ez lesz az, ahova visszatérését tervezi…” – mondta Reinhard Bonnke német evangélista. Valóban: az ő teremtő akarata az, hogy létezünk, hogy itt és most vagyunk. Csodálatos tervet „álmodott” meg rólunk, és ehhez jó társat ajándékozott nekünk, nincs semmi tévedés vagy alattomos rosszakarat a háttérben. Csak arra van szükség, hogy visszaadjuk magunkat az ő kezébe. Akkor a hamis hangok kitisztulhatnak, és igaz harmónia csendülhet fel végre.

A cikk a Family magazin 2014/1. lapszámában jelent meg.

A szerzőről


Lapozzon bele a legfrissebb lapszámunkba!

Story Oldal