Keresztény családba születtem, így a szüleim fontosnak tartották, hogy kiskoromtól kezdve egy gyülekezet közösségének a tagja legyek. Emiatt aztán észrevétlenül sajátíthattam el olyan együttélési mintákat, amelyek egyre inkább háttérbe szorulnak társadalmunkban.
A mi közösségünkbe akkoriban viszonylag sok idős özvegyasszony járt, akik túléltek két világháborút, sok nélkülözést és fájdalmas veszteségeket, felnevelték gyermekeiket, elvesztették szeretteiket, de a hitüket mindvégig megtartották. Nehéz sorsuk ellenére egyáltalán nem voltak megkeseredett, elcsüggedt vagy sértett emberek, sőt visszagondolva úgy tűnik, hogy szolgálatkészségükkel, jóindulatukkal, kedvességükkel és imáikkal ők alkották a gyülekezet „kemény magját”.
Isten harcedzett veteránjai voltak, akiknek a titkos fegyverarzenáljuk a hit, a szeretet és az imádság volt. Ezekkel szemben nem boldogult semmilyen más erő… Látogatták a betegeket és az egyedülállókat, támogatták a szegényebb sorban lévőket, vigasztalták a gyászolókat, kétkezi munkájukkal szolgáltak a fiatalabb generációk felé. A legnagyobb lelki győzelmeket azonban a hátsó szobáik titkos kis kamráiban a térdükön vívták ki.
Tizenéves koromban, a megtérésem után egy évvel én magam is megtapasztalhattam ennek erejét, és ez az élmény a mai napig mély ámulattal és szeretettel tölt el. Egy vasárnap odajött hozzám az egyik idős asszony, megölelt, és elmondta, hogy mennyire örül nekem, milyen nagy kiváltságnak tartja, hogy egy éven keresztül ő hordozhatott engem imádságban. Nagyon meglepett, amit mondott, mivel nem igazán volt mély kapcsolatunk egymással. Nem értettem, hogy miért is vagyok fontos neki, hiszen nem szolgáltam rá semmivel. Mint kiderült, az idős hölgyekből álló csoport felosztotta egymás között a gyülekezet szükségben lévő tagjait, és külön célcsoportként tekintettek a frissen megtértek törékeny csapatára is. Mindegyik asszony „örökbe fogadott” közülünk valakit, akiért naponta imádkozott…
Utólag visszagondolva abban az egy évben olyan események történtek velem, amelyek meghatározták az egész (hit)életemet. Akkor ismerkedtem meg azzal a férfival, aki később az életem párja lett. Akkor döntöttem a továbbtanulás mellett, amely szintén megszabta a későbbi pályafutásomat. Tinédzserként akkor kellett megküzdenem az életem hátralévő részét beárnyékoló betegség tudatával. És ezekben a csúszós élethelyzetekben – titokban, de kitartóan – mindvégig ott harcolt mellettem Ida néni.
Ahogy pörögnek az éveim – sajnos el kell ismernem, hogy én is öregszem –, egyre jobban értékelem azt az örökséget, amelyet ezek az asszonyok hagytak ránk. Hálás vagyok azért a sok-sok áldásért, amely rajtuk keresztül észrevétlenül, csöndesen ránk is kiáradhatott.
Drága idős testvérek, nagy szükségünk van rátok! Köszönjük, hogy mellettünk álltatok és álltok, példát mutatva a következő generációknak – így nekünk is.
A cikk a Family magazin 2012/2. lapszámában jelen meg.
