bezár

Kis és nagy Ők

„Nagyon megszerettem – mondta. – El sem tudod képzelni, mennyire fájt, amikor elment” – nézett a tányérjába a kolléganőm a karácsonyi vacsorán. Bár finom volt a menü, tudtam, hogy nem a sült és a köret nyűgözte le annyira, hogy szótlanul bámulja hosszú másodpercekig. A lányt látta, akiről mesélt, akit a szívébe és az otthonába fogadott, aki a lánya és barátnője lett, akivel titkokat osztottak meg, akivel szövetségesekké váltak ugyanazt a fiút szeretve. És most vége. A fiú három év után szakított a szerelmével. „Hogyne tudnám elképzelni!” – tanulmányoztam csöndben én is a tányéromat. Azzal a különbséggel, hogy én a „fiaimat” gyászolom.

Hát igen. Az ember lánya amint megtudja, hogy anya lesz: készül. A nagy pocakra, az álmatlan éjszakákra, az első óvodás napra, amikor nézzük a kicsikénk távolodó alakját, és tudjuk, hogy ez már a saját külön világa. És az ember lánya készül. A testvérháborúkra, a barátnőkkel, a tanárokkal és egyáltalán az élettel folytatott harcokra. Még talán arra is készül, hogy milyen lesz majd, amikor a drágatündérkirálylányom szívét elragadja egy pattanásos kamasz… Mert ilyen dolgokról, ugye, sokat hall az ember. De ez?! Ez övön aluli, váratlan, sunyi ütés az élettől. Ez fájdalom. Ez gyász.

„Neki legalább volt ideje felkészülni – folytatja a barátnőm –, valószínűleg hetek, hónapok óta fontolgatta magában a döntést. Megérett benne. De én? Egyszer csak hopp, kisétál az életemből. Egyik nap még együtt sütöttük a fiam kedvenc sütijét, aztán másnap nem jön többé. Soha többet nem engedek kislányt ilyen közel magamhoz” – mondja, és a villájára vesz egy apró falatot. „Soha.”

Hát itt kezdtem el gondolkodni. Mert évekkel ezelőtt ugyanezt a mondatot én is kimondtam magamban, amikor a nagylányom szakított a „pótfiammal”. Akkor egy ideig én is ezt a gondolatot dédelgettem magamban. Soha többé ilyen közel. Senkit. Hogy ne fájjon. Akkor inkább a biztonságos hidegzóna vagy fal, kinek hogy tetszik… A lényeg, hogy nekem ne fájjon. És mivel egyszer már megégettem magam, hát most így, ismeretlenül is jól bekeményítek, és csak akkor nyitom ki előtte a szívem, ha…

Ha… Ha mikor? Amikor először jön haza a lányom a randiról fényes szemmel és szégyenlős mosollyal, és hallom, ahogy odasúgja a húgának: „Megcsókolt!” Vagy amikor megkéri a kezét, esetleg az esküvő napján? Ha már bizonyított? Vagy mikor?

„Most nagyon fáj, de legalább tudom, hogy igazán szerettem” – mondta a „fiam”, amikor a nagylányom szakított vele. Bár mindkettőjük szempontjából úgy gondoltam, hogy az a jó döntés, ha nem együtt élik az életüket, amikor mindez elhangzott, nemcsak neki volt könnyes a szeme, hanem nekem is. Persze, tudom én, hogy ez a kulcs. A szeretet. Amely mindig magában hordozza a fájdalom ígéretét, merthogy nem ingyenes és instant kincs. Ára van és értéke – vagyis nem lehet megspórolni. Igen, vagy szeretünk, és akkor fájni is fog, vagy megmaradunk a biztonságos távolságban: ugyan nem élünk át mély barátságot és meghittséget, de nem is fáj annyira, amikor elveszítjük. Egyszóval langyos az egész, az pedig – mint tudjuk – utálatos a szeretet Istene számára. „Fúj! – mondja és kiköpi. – Ez nem szeretet.”

Most, hogy eldöntöttem, hogy nem zárom be a szívem, és vállalom a szeretet rizikóját, már csak az a kérdés, hogyan nézzek a királyfira, aki feltűnik a királylány oldalán. (Itt azért megjegyzem, hogy rengeteget lehet vitázni arról, hogy mikortól számít komolynak egy randi, mikor kerüljön rá sor, stb. Most csak annyit röviden: annak idején saját magam is azt tartottam követendőnek, és a lányainknak is azt mondogattuk a férjemmel, hogy csak olyan fiúval randizzanak, akiről el tudják képzelni, hogy egy nap a férjük lesz. Szóval nem amolyan „szórakozgatom egy kicsit, aztán kész, ennyit erről” szituációkról, hanem értelmes, komoly ismerkedésről beszélek.)

Tehát: a királyfinak nincs fehér lova, és nincs a homlokára írva, hogy „Isten tökéletes akarata a lányod számára”. Mégis leül a vacsoraasztalodhoz, zavarban van, rád nevet, és titokban mustrál, hogy hát ilyen lesz a lány húsz év múlva… Aztán újra eljön, hogy meglepje a szerelmét, ám a lányod még nincs otthon, vagyis marad húsz kínosnak ígérkező perc egy kávé mellett egy ismeretlennel. A leendő unokáid apukájával vagy…, vagy csak egy fiúval, aki keresgéli még magát és az életet, és még bizonytalan, még gyerek, de egy jó tulajdonsága azért biztos van: észrevette a csodát a lányodban, ami, ugye, nem csoda, mert a te lányod tényleg drága kincs, szóval…

Szóval, azt hiszem, sem a megtartó, sem az elrettentő hadműveletek, érzelmi manipulációk nem vezetnek célra. Nem utálhatom vagy szerethetem őt a gyerekem helyett. A véleményem meglehet – sőt meg is kell, hogy legyen – róla és arról, hogy működőképesnek tartom-e a jövőjüket így együtt, esetleg nagyon is riasztó, ellenszenves dolgokat látok benne, vagy hogy helyesek, kedvesek, ám mégsem gondolom, hogy egymáshoz valók lennének. De dönteniük és élniük nekik kell.

Hogy mit lehet akkor tenni a nevetgélős vacsorák és a hallgatós húszperces kávék idején? Építeni. Nem a kapcsolatot, mert ez a fiatalok dolga. Ebbe nincs jogunk beleszólni. Hanem őt. A nagy vagy kis Őt. Mert ha Isten odapottyantotta pont a mi otthonunkba, akkor pont mi hozzátehetünk valamit az életéhez, függetlenül attól, hogy meddig van ott, vagy hogy végül kije, mije lesz a családunknak, a gyerekünknek, nekem. Megtehetjük vele a legnehezebbet: önzetlenül, „csak úgy” szerethetjük. Mesélhetek magamról, az életről, a szeretetről, a szerelemről, Istenről, feltehetek neki kérdéseket, és megsimogathatom a tekintetemmel. Csak úgy. Hogy ha egyszer visszatekint, azt az időszakot, amelyet velünk töltött, azt az otthont, ahol megfordult, olyannak érezze, ami nem elvett, hanem hozzátett valamit az útjához, amely Isten szeretetéről mesélt neki.

Lehet, hogy fájni fog? Hát, elég ritka, hogy valaki elsőre megtalálja a neki megfelelő iskolát, munkahelyet, lakást, társat – bár ilyen is van. Vagyis az a valószínűbb, hogy szépen kisétál még egy-két pótgyerek az életemből. És igen, akkor az fájni fog. Nagyon.

De szerintem megéri. A szeretet megéri. Nagyon.

A cikk a Family magazin 2012/3. lapszámában jelent meg.

A szerzőről


Lapozzon bele a legfrissebb lapszámunkba!

Story Oldal