Mit kezdjünk a hisztivel?
Amikor elvállaltam, hogy a „hisztiről” írok ebbe a rovatba, egy kicsit gondolkodóba estem, hogyan is kezdjek hozzá. Ugyanis én nem szeretem ezt a szót. Sőt nem is igazán használom. Azért nem, mert úgy érzem, ezzel a kifejezéssel csak leminősítjük a gyereket ahelyett, hogy az okokat és a megoldásokat keresnénk a nehéz helyzetekben. „Mit fog szólni a néni, ha itt hisztizel?! „Nincs is semmi baja, ez csak hiszti.” „Fejezd be ezt a hisztit azonnal, vagy kapsz egy pofont, és akkor lesz miért hisztizned!” – És még sorolhatnánk, mi minden hangzik el a szülők szájából nap mint nap otthon, az óvodában, a játszótéren vagy a bevásárlóközpontban.
Mi is történik ilyenkor? Két-, két és fél éves korára a gyerekek többségében visszavonhatatlanul tudatosul, hogy ő az anyától különálló, független lény, aki saját akarattal rendelkezik. Tapasztalatai során megéli, hogy képes hatással lenni a világra, és ezt az újonnan szerzett tudását szeretné megerősíteni. Ekkor jön el a család életébe a szülők számára erőt és türelmet próbáló dackorszak. A gyerek, miközben szárnyait bontogatja, újra és újra akadályokba ütközik: „Ezt ne csináld!” „Ehhez még túl kicsi vagy!” „Itt nem szabad szaladgálni!” „ Most várnod kell!” stb.
Korlátokra természetesen szükség van, hiszen meg kell védenünk a gyermekeinket a veszélyektől, és meg kell tanítanunk őket egy csomó dologra, amely a társas együttéléshez elengedhetetlen. Azonban a fejlődés velejárója, hogy a gyerekben tombolnak a feszültségek, ráadásul folyton-folyvást azzal kell szembesülnie, hogy bizonyos dolgokat nem szabad, másokat meg nem tud megcsinálni, mert még túl kicsi, és nem elég ügyes.
A hajtépéstől a megnyugvásig
Milyen koncentrációt és kézügyességet igényel például az építőkockák összerakása! Mire végre sikerül, a következő pillanatban szétesik. Ez aztán tényleg elviselhetetlenül bosszantó! A feszültségek nagyon különböző módon robbanhatnak ki a gyerekekből: az egyik a földre veti magát, a másik a játékot vágja a földhöz. Van, aki sikít, van, aki a saját haját tépi, van, aki másét. A repertoár nagyon gazdag. A szülőkre általában erőteljes hatással vannak ezek a jelenetek, és azonnal reagálnak is, ki-ki a maga módján (a figyelemmegvonástól kezdve a hideg vízzel való lelocsoláson át egészen az elfenekelésig). Ezek persze legfeljebb pillanatnyilag oldják meg a helyzetet, de nem segítenek abban, hogy a gyerek megtanulja elviselni, illetve elfogadható formában kifejezni a rossz érzéseit.
Persze nem könnyű a szülőnek sem: számtalan tanácsot kap úton-útfélen, hogy mit kezdjen a „hisztivel”. Azonban nem létezik olyan recept, amely minden gyerekre, illetve minden szituációban hatékony lenne. A lényeg, hogy a szülő bízzon önmagában, hiszen ő ismeri a legjobban a gyermekét, és többnyire ő van vele ilyenkor.
A másik nagyon fontos dolog, hogy ne üssük el a problémát annyival, hogy hisztinek címkézzük, hanem próbáljuk meg megérteni a helyzetet: mi okoz most ekkora gondot gyermekünknek, és hogyan segíthetnénk neki? Persze van, amikor képtelenség kommunikálni a gyerekkel, mert például annyira sír, hogy meg sem hallja, amit mondunk. Ilyenkor segíthet, ha bevisszük a gyerekszobába (a kisebbeket berakhatjuk a rácsos ágyba is), és azt kérjük, hogy maradjon ott, amíg megnyugszik. Néhány gyerek magától is rájön erre (főleg kicsit nagyobb korában), és bevonul a szobájába, magára csapva az ajtót. Ebből is látszik, hogy ez nem büntetés, hanem fegyelmezés és segítség is egyben, hiszen a saját szoba, a saját ágy már önmagában is megnyugtató a gyerek számára. Ráadásul itt könnyen találhat valamit, amivel eltereli a figyelmét az előző problémáról. (Ellenben ha mi próbálkozunk elterelő hadműveletekkel, könnyen ellenállásba ütközhetünk.)
„Mondd azt, hogy a kutyafáját!”
Azt a gyakran hangoztatott módszert, hogy ne vegyünk tudomást a gyerek kiborulásáról, nem javasolnám. Úgy gondolom, ezzel csak megerősítjük ezt a viselkedést, mert a gyerek tovább fog próbálkozni, esetleg egyre intenzívebb módon, hátha végre odafigyelnek rá.
Fontos, hogy ne a gyereket utasítsuk el („Ilyen hisztis gyerek nekem nem kell, ne is lássalak!”), hanem a konkrét viselkedést. Van olyan gyerek, akit úgy lehet ilyenkor megnyugtatni, ha a szülő átöleli, hiszen az anya (vagy apa) közelsége mindennél többet ér, és ráadásul ezzel azt is kifejezzük, hogy szeretjük és megértjük őt. Utána pedig lehet beszélni a problémáról, például így: „Megértem, hogy most mérges vagy, mert nem játszhatsz azzal az autóval, de éppen a testvéred játszik vele. Később biztosan leteszi majd…”
Rávezethetjük a gyereket arra is, hogyan fejezheti ki a rossz érzéseit anélkül, hogy önmagában vagy másban kárt tenne: „Lehetsz dühös, de akkor sem ütheted meg a másikat. Ha nagyon muszáj, inkább csapj egyet az asztalra, hátha akkor elszáll a mérged! Vagy mondd azt, hogy a kutyafáját!”
A dackorszakot tehát nem lehet megúszni, így a szülőnek kell megtanulnia együtt élni vele. Azonban nem mindegy, hogy milyen mintát mutat a gyermekének a türelemről, az érzelmek kezeléséről és mások érzelmeinek a tiszteletben tartásáról, hiszen a tőle látott minta észrevétlenül és gyakran életre szólóan beépül gyermeke viselkedésébe, személyiségébe.
A cikk a Family magazin 2009/2. lapszámában jelent meg.
A szerzőről
