bezár

Élők napja

Péntek délután: rajtam még iskolatáska, hétvégi holmik, sorban állás a Népligetnél. Azóta is sokszor eszembe jut az az időszak, amikor úgy éreztem, valami sokkal fontosabb feladatot láthatok el, mint hétköznap.

Nyár vége volt, amikor összeesett, épp akkor, amikor anyukám nála volt. Attól kezdve három hónap volt még, amíg találkozhattunk. Péntek délutánonként a suliból, Budapestről mentem Győrbe, anyu már ott várt, hogy segítsünk a nagymamámnak. Természetes volt, hogy ott a helyünk: addig mentem, amíg még megismert, utána már csak az anyukám. Azóta is szép emlék, ahogy a kórházból kicsit kilépve anyuval sétáltunk gyerekkora városában, és ő mesélt mindenről…

Öt évvel ezelőtt apai nagymamám került be váratlanul kórházba, és az intenzív osztályon összegyűlt körülötte a családja. A kórházban töltötte azt a karácsonyt is, és mi becsempésztük hozzá a dédunokákat, örömöt lopva a kórterembe – hálásak voltunk az ápolóknak, orvosoknak, hogy akkor elkerülték azt a szobát. Majdnem négy évet kapott, kaptunk, hogy találkozzunk: otthonában ápolták, így sokszor mehettünk hozzá a fiúkkal ovi után. Elszavalták neki az anyák napi verseket, énekelték a Mikulás-dalokat, melléültek az ágyába, simogatták a kezét, ő pedig örülhetett még nekik. Én pedig szerethettem még őt, és visszaadhattunk valamit abból a gondoskodásból, amellyel minket, unokákat kiskorunkban körülvett.

Amikor a nagypapám felől is jött a telefonhívás, hozzá is szaladtunk. Fogtuk a kezét, amíg a gépek csipogtak, és amikor még ő is hazakerülhetett egy rövid időre, boldogan ünnepeltük a 90. szülinapját. A dédunokák elfújták a szülinapi gyertyát, és kérdezték tőle, mikor megy újra vásárolni, hogy aztán a háta mögé rejtve kérdezze tőlük, vajon hozott-e nekik újra császári csemegét. És nekem legalább olyan nagy öröm volt a születésnapja, mint neki – talán neki már akkor nem is annyira…

Most a férjem nagyszülei azok, akik sorra kerültek: kórházban, majd idősotthonban a nagypapa, a nagymama otthon, őt hazavárva. És mert hozzájuk sokkal kevesebbszer jutunk el, elő-előjön bennem a gondolat: vajon mi a mi feladatunk most? Megteszünk-e mindent, amit csak tudunk? És megtanítjuk-e vele a gyermekeinknek is, ami igazán fontos? 

Mert nem az a lényeges, mennyit gondoznak majd egy sírt – az, hogy mennyit gondoznak egy élőt… És azok között majd mi is sorra kerülünk.

A szerzőről


Lapozzon bele a legfrissebb lapszámunkba!

Story Oldal