Mit fizetünk a fiatalkori vargabetűkért?
Aki felnőtt, az tud magára vigyázni, aki gyerek, arra meg még vigyáznak a szülei. E két, aránylag biztonságos korszak között létezik egy harmadik is, amikor a cseperedő ifjonc már felnőttnek érzi magát. Ilyenkor hozza meg élete legmeghatározóbb döntéseit, és közben fogalma sincs róla, milyen nagy a tét…
Anikó diplomás családba született, már a nagyszülei is értelmiségiek voltak. Tőle is azt várták el, hogy továbbtanul, aztán szépen karriert épít, családot alapít. Sokat nem is beszélgettek róla, természetesnek vették, hogy lányuk számára a boldogulásnak ez az egyetlen lehetséges módja. Ő azonban a saját útját akarta járni, illetve pontosabban nem is tudta, mit akar.
– Valóban, tizenhat évesen semmit nem tudtam a világról, viszont kerestem a helyem, önmagam, ahogy ez a tiniknél lenni szokott – kezdi a történetét a harmincas éveiben járó nő. – Hát így tévedtem be egy templomi közösségbe. Rendes vallásos emberek jártak oda, amolyan megszokásból hívők. Én nagyon buzgó voltam, énekeltem az énekkarban, ifjúsági órát vezettem, még az anyukámat is elhívtam az istentiszteletre. Később ő is megkeresztelkedett, sőt a testvéremet is hívta, hogy jöjjön, szóval akaratlanul is nagy hatással voltam a családomra.
Közben faltam a keresztény könyveket, például a Jézus a mi sorsunk címűt, és rájöttem, hogy én valójában Istent, Jézust keresem. Az ifjúsági órán fel is hoztam ezt a témát, de a legnagyobb megdöbbenésemre azt mondák, ilyenről itt nem szokás beszélni. Hatalmasat csalódtam. Kiábrándultam, közösség nélkül, egyedül maradtam.
Közben, nyilván pont a legrosszabbkor, odaköltözött hozzánk egy fiú. Sokat voltunk otthon egyedül, felügyelet nélkül… Éreztem, hogy amit kettesben csinálunk, az nem tiszta dolog. Továbbra is rengeteg lelki könyvet olvastam, és az olvasottak egyre jobban hatottak rám. Hitre jutottam, viszont a barátommal való kapcsolatom állandóan visszahúzott. Sajnos nem volt mellettem senki, aki segíthetett volna ebben a helyzetben. Hiányzott egy egészséges keresztény környezet, a baráti vagy atyai támogatás.
„Felelős vagyok az életemért”
Eljött a felvételi ideje. Különösebben nem izgattam magam miatta, nem készültem rá, hiszen nem akartam továbbtanulni, számomra nem ez jelentette az élet értelmét. Még a jelentkezési lapomat is a szüleim töltötték ki és adták le helyettem… Ilyen előzmények után nem csoda, hogy nem vettek fel. Mivel ekkorra már egyre kényelmetlenebbül éreztem magam a barátommal való kapcsolatomban is, úgy határoztam, hogy kimegyek külföldre dolgozni. A szüleim elfogadták a döntésemet, azzal a feltétellel, hogy a következő tavasszal újra nekifutok a felvételinek. Mondanom sem kell, hogy az adminisztrációt akkor is ők intézték… Másodjára sikerült bejutnom az egyetemre.
Időközben megismerkedtem egy istenkereső fiúval. Sajnos ismét rossz alapokra építettem. Több próbálkozás ellenére sem sikerült egy keresztény közösséget találnunk magunknak: amelyik neki tetszett, nekem nem, ahová én jártam volna szívesebben, ott meg ő nem érezte jól magát. Ez nemcsak Istentől, hanem egymástól is egyre jobban elválasztott minket. Már szakítottam volna vele, amikor kiderült, hogy babát várok.
Az első gondolatom az volt, hogy elvetetem, hadd legyen vége mindenestül ennek a kapcsolatnak. Jelentkeztem is az abortuszra, de a konkrét beavatkozásra már nem került sor, hiszen tudtam jól, hogy ez gyilkosság lenne. Úgy döntöttünk, hogy inkább összeházasodunk – alig pár hónappal azután, hogy elkezdtem az egyetemet. Viszont hamar be kellett látnom, hogy egy újszülött ellátása és a tanulás nem fér meg együtt. Kihagytam egy tanévet, de ekkor már biztos voltam benne, hogy megszerzem a diplomát. Amikor vállaltam a gyermekemet, akkor jöttem rá, hogy nem halogathatom tovább az Istennel való kapcsolatom rendezését. Rádöbbentem, hogy nemcsak a gyermekemért, hanem a saját életemért is én vagyok a felelős, tehát döntenem kell a jövőmről. Azóta Istennel járok, és egy nagyon jó, élő hitű közösséghez tartozom.
Sajnos a házasságom ettől nem jött rendbe. A férjem nem akart velem gyülekezetbe járni, és kevesebb mint két év után elköltözött a barátnőjéhez. Később el is váltunk.
„A saját káromon tanultam”
Azért az életem ezután jóra fordult. Egy év babázás után, ahogy elhatároztam, visszamentem az egyetemre, és már az első évben évfolyamelső lettem; szinte végig az voltam. Akkor már tudtam, mit akarok. Ösztöndíjat kaptam – ez nagyon fontos volt, hiszen egy gyereket neveltem egyedül. (Sokáig nem részesülhettem tartásdíjban, mivel hivatalosan még nem váltunk el, csak külön éltünk.) Nappali tagozatos diák voltam, de mellette, amennyit tudtam, még dolgoztam is. Még be sem fejeztem a tanulmányaimat, már állásom volt, sőt az egyetemre is visszahívtak kutatni.
A gyülekezetünkben megismerkedtem egy jóravaló, hívő fiatalemberrel, akivel összeházasodtunk, majd nem sokkal később levelező szakon nekifutottam egy második diplomának.
Az első gyermekem mellett hozzászoktam, hogy nem lazíthatok. Így amikor a második férjemmel szerettünk volna kisbabát, már eleve úgy terveztük, hogy a gyes alatt – amennyire az erőmbe belefér – továbbképzem magam. Habár a második diploma megszerzése is öt évig tartott, mindvégig szerettem és élveztem, hogy iskolába járhatok. Azt hiszem, kamaszkoromban ugyanennek az örömét szerették volna megadni nekem a szüleim…
Most már a helyemen vagyok, de nem azért, mert két diplomám van. Tulajdonképpen az első terhességem után billent helyre bennem minden, a második férjem és a gyerekem már csak hab a tortán.
– Mellesleg a szüleid vágya is teljesült, de közben leírtál egy jó nagy vargabetűt. Gyakorlatilag nyolc-tíz évről beszélünk itt, ha jól saccolok. Ezt a kanyart akár meg is spórolhattad volna magadnak, nem? – jegyzem meg csendesen.
– Ha kitartok a hitben, és nem térek le Isten útjáról, akkor igen, megspórolhattam volna. Hiszen belül mindig éreztem, hogy rossz úton járok, csak nem voltam elég erős, illetve kitartó rögtön az elején. Az ember a saját kárán tanul.
– Vagy jó esetben a másokén. Mit gondolsz, milyen tanulsággal szolgálhat a történeted?
– A szülők egy idő után már nem tudnak döntést hozni a gyerekük helyett. Ezt meg kell tanulniuk elfogadni. A gyerekeknek viszont vállalniuk kell a felelősséget a döntésük következményeiért.
Amikor az első gyerekem születésekor rádöbbentem, hogy felelős vagyok a jövőmért, akkor fordult egyenesbe az életem. Tudom, hogy a szülőknek nincs könnyű dolguk a serdülőkorú gyerekeikkel, de akármekkora vargabetűket tesznek is, fontos, hogy éreztessék velük: bármikor hazajöhetnek, ahogyan a tékozló fiú is hazatérhetett. Persze azért ne felejtsük az ő szavait sem. Azzal kezdte: „Atyám, vétkeztem az ég ellen és teellened…”
A cikk a Family magazin 2014/1. lapszámában jelent meg.
