bezár

Ha már nem repkednek a pillangók…

Hogyan születhet újjá a szerelmünk?

Fülig szerelmesnek lenni felemelő érzés, de ez az állapot rendszerint nem tart örökké. A szerelem múlása nem jelenti automatikusan azt, hogy a kapcsolat elromlott – csupán annyit, hogy némiképp megszoktuk egymást. A lakkozás itt-ott megkopott az első félreértések és konfliktusok okozta súrlódástól. Miközben egyre közelebb kerültünk egymáshoz, olyan apró részleteket is észrevettünk a társunkban, amelyek csalódást okoztak. A gyomrunkban repkedő pillangók eltűntek. A fennkölt érzések után arculcsapásként érnek a hétköznapok gondjai, és visszarántanak a földre.

Egy jól sikerült landolás ugyanakkor magában rejti azt az esélyt is, hogy a szerelmünk mélyebbé válik. Ez azonban nem történik meg magától. Hosszú út vezet odáig. Újra és újra el kell köteleznünk magunkat amellett, hogy keresni fogjuk az egységet, és nap mint nap küzdeni fogunk érte.

Félreértések és feltételezések

Tapasztalatom szerint egy házasságon belül a félreértéseknek két szintjük van. Amit leghamarabb és leggyakrabban érzékelünk, az a felszín: a hétköznapok során megnyilvánuló gondolkodás- és életvitelbeli különbségünk. Anélkül, hogy szándékunkban állna, vagy egyáltalán észrevennénk, rátapintunk a másik érzékeny pontjaira. Ezzel fájdalmat okozunk, és kölcsönösen megsebezzük egymást. Azok a párok, akik magas szintű konfliktuskezelő és együttműködési készséggel érkeznek egy házasságba, gyorsan és hatékonyan tisztázzák a félreértéseket. Az emberek többsége azonban nem fejlett szociális kompetenciával születik, bár kitartó gyakorlással és tanulással akár mesteri szintre is eljuthatnak.

Nehezebben megfogható, és lassabban válik láthatóvá a második szint: a társunk egyénisége. Az, ami sajátossá, egyedivé teszi – vagyis mássá, mint amilyenek mi vagyunk. Egyszer csak azt vesszük észre, hogy a közöttünk lévő teret homályos feltételezések egész sora tölti ki. Talán a hormonok miatt ilyen – vélekedik a férfi. Lehet, hogy túl nagy a stressz a munkahelyén – gondolja a nő. A nő nem tudja megmagyarázni a viselkedését. A férfi nem beszél az okokról. Vagy tényleg igaz lenne a feltételezés, hogy a férfiak a Marsról, a nők pedig a Vénuszról jöttek?

Én nem ilyen lovat akartam…

Azok a vonások, amelyek a romantikus szerelem idején különlegesnek tűntek a társunkban, a kijózanodás után időnként kifejezetten bosszantóvá válnak. A gond ott kezdődik, ha a kiábrándulásnak és csalódottságnak egyre inkább teret adunk magunkban. „Miért is kellett nekem beleszeretni!” – gondolja a férfi. „Egyáltalán nem olyan, mint amilyennek hittem” – véli a nő. Ha nem teszünk ezek ellen a gondolatok ellen, akkor könnyen elhatalmasodhatnak rajtunk. A keserűség gyökeret ver a szívünkben, és előbb-utóbb megfojtja a kapcsolatot.

Mit tegyünk hát? Figyeljünk oda ezekre a figyelmeztető jelekre, és dolgozzunk együtt azon, hogy a szerelmünk elmélyüljön. Ebben a harcban akkor leszünk sikeresek, ha komolyan vesszük és elfogadjuk a másikat. Nem ellenfelet látunk benne, akivel folyton harcolnunk kell, hanem társat, akit ajándékba kaptunk Istentől.

Egy házasságban rengeteg olyan élethelyzet adódik, amelynek hatására szép lassan eltávolodhatunk egymástól. Nézzünk erre egy teljesen hétköznapi példát!

A férfi izomlázzal jön haza az edzésről, mire a nő megjegyzi: „Megmondtam, hogy túlerőlteted magad!” Ráadásul sokáig fent marad, hogy haladjon az előtte tornyosuló munkahelyi feladatokkal, erre a felesége szemrehányóan közli: „Mindig csak a munkáddal törődsz, rám meg nincs időd!” Mit érez mindezek hallatán a férj? Azt, hogy cserben hagyták, és egyedül maradt. Miért nem érti a nő, hogy azért edz olyan keményen, mert azt akarja, hogy a párja még negyvenöt felett is vonzónak találja? Miért nem érti, hogy az esti munkamaratonnal hosszú távon a közös egzisztenciájukat akarta megerősíteni?

Amikor végül leülnek egymás mellé, a nő a főnökéről szeretne beszélgetni meg Olga néni szívinfarktusáról. Azt szeretné, hogy a férfi is meséljen arról, mi történt vele ma. Alig várta, hogy a férje hazajöjjön, és most szeretné élvezni, hogy együtt vannak. Vágyik a párja közelségére. De a férfi nem mond semmit, csak ingerülten odaveti, hogy még el kell intéznie egy hivatalos telefonhívást, és eltűnik. Most a nő érzi úgy, hogy cserben hagyták, és egyedül maradt. Amikor a férje este bebújik mellé az ágyba, és sokat sejtetően közelebb húzódik hozzá, visszautasítja. „Na, persze, erre jó lennék” – gondolja sértődötten.

Nem egyedi ez a forgatókönyv. Talán már ennek átgondolása is segíthet abban, hogy kicsit jobban megértsük mindazt, ami a társunkban végbemegy. Ne sajnáljuk az időt, energiát arra, hogy megfejtsük, mi van valójában a konfliktusaink mélyén!

Beszélgetni, beszélgetni és beszélgetni

Végtelenül fontos az is, hogy beszélgessünk – ne csupán azokról a dolgokról, amelyek éppen foglalkoztatnak minket, hanem a különbözőségeinkről is. Jó, ha meg tudjuk osztani a társunkkal azt is, ha valamiben csalódtunk vele kapcsolatban, hiszen így esélyt adhatunk a félreértések tisztázására vagy a változásra, és elkerülhetjük a törést.

Visszatérve az előző példánkra, célszerű szem előtt tartanunk, hogy a nők alapvetően a testi és lelki közelség révén tudnak ráhangolódni a párjukra. A férfiak számára a testi közelség elsősorban szexet jelent. A nőknél a szex a sokadik a sorban – és itt nem fontossági, hanem időbeli sorrendről van szó. A nő így gondolkodik: „Ha megajándékozol a közelségeddel, vagyis időt töltünk együtt, miközben őszintén figyelsz rám, és te is megnyílsz felém, gyengéd vagy hozzám anélkül, hogy azt érezném, csak le akarsz velem feküdni, akkor értékesnek fogom érezni magam, felszabadulok, és újra beléd szeretek.” A legtöbb férfiban ezzel szemben az elismerés iránti igényük betöltése kelti fel ismét a szerelmet. Arra vágynak, hogy értékeljék a teljesítményüket. És ha teljesítőképességük határát elérve elveszítenek egy csatát, őszinte együttérzésre és megértésre van szükségük – akkor is, ha erről a világért sem beszélnének, helyette csak még szótlanabbá válnak. 

A kulcs tehát: beszélgetni, beszélgetni és ismét beszélgetni. Ehhez persze idő kell. De megéri kiharcolni és rászánni az időt – akár egy hosszabb autóúton, egy kiadós séta közben vagy egy meghitt vacsora alatt a közeli étteremben. Nem szükséges minden lényeges témát azonnal megbeszélni, de ne engedjük, hogy a félreértések vagy a szőnyeg alá söpört problémák éket verjenek közénk. És akkor a pillangók – még ha időnként továbbrepülnek is – nem tűnnek el végleg a kapcsolatunkból.

(Fordította: Sinkáné Zombory Katalin)

Megjelent a Family magazin 2017/4. számában.

A szerzőről


Lapozzon bele a legfrissebb lapszámunkba!

Story Oldal