bezár

Szégyelld magad?

„Szégyelld magad!” – egy mondat, amely gyermekkorunktól életünk végéig elkísér bennünket. Minket, magyarokat különösen is gyakran elfog a szégyenérzet, egy titokzatos belső hang előszeretettel kényszerít rá. Hogy mi állhat ennek a hátterében, és hogyan lehet ellene küzdeni, arról Hamar Dávid kulturális apologétát, az Agóra Gyülekezet lelkipásztorát, a téma egyik szakértőjét kérdeztük.

Miért kezdett el foglalkoztatni ez a kérdéskör?

Magyarországon szinte mindenkit érint ez a téma, mert a neveltetésünk során többé-kevésbé mindannyian részesülünk kultúránk ezen „áldásából”. Ez akkor realizálódott bennem, amikor egy évet Angliában töltöttem a családommal, és egy kicsit kívülről tudtam a saját kultúrámra tekinteni. Azt vettem észre, hogy van bennem egy örökös kisebbségi komplexus a helyi brit kultúrával szemben, és más magyaroknál is ugyanezt tapasztaltam. Állandóan bizonygatni próbáltuk, hogy mi is egy értékes nép vagyunk.

Amikor a jelenség mögött meghúzódó okokon töprengtem, arra jutottam magamban, hogy mindannyiunkat áthat valamiféle szégyenérzet. Ha nem így lenne, akkor sokkal kiegyensúlyozottabban viszonyulnánk a saját kultúránkhoz: meglátnánk az értékeit, de tudnánk önkritikusak is lenni magunkkal szemben. Ehelyett egy folyamatos dezorientáltságot éltem át. A legjobban az zavart, hogy ha keresztényként meg vagyok váltva, és a dolgok helyreálltak bennem, akkor hogy lehet, hogy a magyarságomban tökéletesen ugyanolyan vagyok, mint a megtérésem előtt? Sajnos más testvéreimen is ugyanezt vettem észre, mintha a fröcsögés, a kiakadás, a panaszkultúra érintetlen maradna az evangélium által. Hogy lehet ez? Az evangélium túl gyenge, vagy a magyar kultúrában valami nincs a helyén, valami, amit nem értünk?

Bűntudat és szégyenérzet

Ha ez Angliában vált egyértelművé számodra, akkor gondolom, az ottani kultúra nagyon mást sugall. Mi a legszembetűnőbb különbség a két szemléletmód között?

Kezdjük először a szégyen és a bűntudat közötti különbséggel, mert e kettőt gyakran összekeverjük! Rosszul érezzük magunkat, mert valamit rosszul csináltunk, például kora reggel koccantunk az autónkkal. Amikor ennek a gyökerét valami állandó dologra vetítjük ki, és azt mondjuk: „Milyen béna vagyok! Mindig ezt csinálom”, akkor valójában megszégyenítjük magunkat. Ezzel az a legnagyobb gond, hogy minket tesz a probléma középpontjává, és lehetetlenné teszi a fejlődést. Sajnos a környezetünk is sokszor megerősít bennünket ebben. Ez tehetetlenséget, elfojtott haragot vált ki belőlünk, és azt eredményezi, hogy elkerüljük a felelősséget, és visszahúzódjunk.

Ezzel szemben ha a szégyen helyett egy jó értelemben vett bűntudat alakul ki bennünk, akkor a probléma gyökerét nem önmagunkban, hanem az adott cselekedetben látjuk: nem feküdtem le elég korán, ezért reggel fáradt és figyelmetlen voltam. A környezetemtől is azt a visszajelzést kapom, hogy nagyon sok oka lehetett annak, ami történt. Mindenki hibázik, lépj tovább. Legközelebb figyelj oda jobban, és nem kerülsz ilyen helyzetbe. Ennek tehát az a következménye, hogy elismerem, hogy hibáztam, de motiválva vagyok a fejlődésre, hogy holnap jobban csináljam. Ez az alapvető különbség a kétféle szemléletmód között.

Magyarországon nagyon végzetesnek éljük meg a hibáinkat. S ez nem csupán a családi hátterünktől, egyéni lelki traumáinktól függ, hanem kulturális eredetű. Egy egész társadalom működik úgy, hogy generációról generációra adja tovább a szégyen kialakulásának mechanizmusát.

Ez a mindennapi interakcióinkban is naponta megjelenik, és beépül abba, ahogyan egymásról gondolkodunk. Egyből „beárazzuk” egymást: ki van fönt, és ki van lent. Úgy is fogalmazhatunk: nem a kapcsolat a fontos, hanem a pozíció. Az eszköztárunkat arra használjuk, hogy lenyomjuk a másikat, vagy kivédjük, ha valaki minket akar lenyomni, mert a társas érintkezéseinket is áthatja a szégyen kultúrája.

Milyen távlati hatásai vannak mindennek?

A szégyenalapú társadalomban sokkal többször van az emberekben belső frusztráció és elfojtott harag, gyakran érzik úgy, hogy a felelősségtől menekülni kell, vissza kell húzódni. A bűntudatalapú társadalomban – így például az angolszász kultúrákban – ezzel szemben az emberek kezdeményezőkészek, és nem félnek a felelősségtől.

Nálunk a felelősség azonos a letolással. Ha jól csinálom, az az alap, azért ne várjak dicséretet, de ha hibázom, magamra vontam mindenki haragját, és megszégyenülök. Ezért senki sem szeret több felelősséget vállalni a szükséges minimumnál.

Vannak persze olyanok is, akik mindent magukra vesznek, és olyanok is, akik semmiért sem vállalnak felelősséget. A helyes út a kettő között van: ez a behatárolt felelősség. Van eleje, és van vége, tudjuk, hogy mennyi. És mivel mérhető, lehetőséget ad a visszajelzésre.

Szabad tévedni

Mi, magyarok a visszajelzésekkel sem igen tudunk mit kezdeni.

Itt dolgozó angolszász cégvezetők értetlenül tapasztalják, hogy ha egy feladat értékelése során megdicsérik, ami jó, és közben rámutatnak arra a részre, amelyen még lehet javítani, akkor a magyar munkatársak meg sem hallják, amivel elégedettek voltak, és bármiféle korrekciós javaslat esetén csak az az üzenet érkezik meg hozzájuk, hogy ők rosszak, bénák.

A dicséreteket is többnyire udvariassági formuláknak tartjuk.

És a korrekciót egyfajta bújtatott ítéletként fogjuk fel, mert a korrekciót nem azért szoktuk kapni, hogy fejlődjünk, hanem hogy megalázzanak. „Még ennyit sem tudsz megtenni?” De ez az „ennyi” valójában egy definiálhatatlan mennyiség. Ehhez nem lehet viszonyítani!

Ha valaki ködös célokat fogalmaz meg, akkor valójában azt szeretné, hogy ne ugorjuk meg őket. Így nincs pozitív megerősítés sem, emiatt a kiemelkedés egyetlen formája a másik lenyomása. Ez folyik a mindennapokban a legtöbb helyen. Az emberek ennek következtében passzívak, nem mernek döntéseket hozni, így elkezdenek másokat hibáztatni: a világot, az egészségügyet, a lelkipásztort. Szidják a másikat, mert így engedik ki a frusztrációt magukból.

Mit tehetünk ez ellen?

Nincs gyors, egyszerű megoldási lehetőség. Sajnos a szégyen velünk marad, mert körülvesz minket. De az igazság felismerése már félsiker. Időről időre fontos tudatosítani magunkban mindezt és megvizsgálni a saját viselkedésünket. Vagy ha megaláznak bennünket, akkor tudjuk, hogy ami történt, az nagyrészt tőlünk független. S mielőtt zsigerből válaszolnánk, a megoldásra összpontosítsunk: arra, hogy ezt a szituációt most hogyan tudnánk megoldani. A felnőtt viselkedés, gondolkodás lényege, hogy uraljuk a helyzetet.

Erősödjünk meg abban, hogy Isten szemében értékesek vagyunk. Az ő jelenlétében, a vele való szeretetkapcsolatban le tud peregni rólunk ez a rossz örökség. Újra és újra jusson eszünkbe, hogy szabad hibáznunk, nem kell félnünk a tévedésektől. Ugyanakkor hagyjuk abba a magyarázkodást, és vállaljuk a felelősséget a tetteinkért. A megoldás ott kezdődik, hogy lerázzuk magunkról a tehetetlenséget. S ha felvesszük a felelősséget, hirtelen már nem lesz olyan fontos, hogy mit gondol a másik.

Növekvő felelősség

Vajon a gyerekek nevelése során hol rontjuk el? Hogyan lép be az ő életükbe a szégyenkultúra?

Egyik legfontosabb terepe az iskola, ahol az ember a megszégyenülés sokféle formáját élheti át. Elég csak arra gondolnunk, amikor kihívnak felelni valakit a táblához… Gyakran a szülők is felelősek azáltal, hogy homályosan fogalmazzák meg az elvárásaikat, márpedig ahhoz nehéz viszonyítani. A szülőnek az a feladata, hogy adjon egy valamiféle sztenderdet, viszonyítási alapot. Ha ehelyett csak megszégyenítő megjegyzéseket teszünk, akkor nem érünk célt, csupán a gyerekünk önbizalmát romboljuk.

Inkább adjunk egyre több felelősséget a gyereknek, legyen egyre több olyan terület az életében, ahol már ő maga dönthet. Az a szülő, aki végig kontrollálja a gyerekét, nem tanítja meg a felnőtt életre, a felnőtt gondolkodásra. De az se jó, ha teljesen magára hagyjuk a gyereket, és rászakad a végtelen felelősségérzet. A megoldás az egyre növekvő felelősség, és ez bizony odafigyelést igényel a szülőtől. A gyerek akkor kap például telefont, ha ezzel elfogad bizonyos játékszabályokat. A szabadság ugyanis felelősséggel jár.

Ugyanakkor minden szülőt szeretnék megnyugtatni, hogy időről időre ki fog csúszni a száján egy-egy „szégyelld magad!” típusú megjegyzés, mert ebben szocializálódtunk, ez jön elő ösztönösen belőlünk. Adjunk időt magunknak is a változáshoz! Tudjunk szülőként is bocsánatot kérni. Ettől még nem lesz oda a tekintélyünk. Ha látják a gyerekeink, hogy mi is hibázunk, és ezt el is ismerjük, az számukra is felszabadító.

Mit tegyünk, ha az iskolában a gyerekünknek komolyabb megszégyenítéseket kell átélnie? Hogyan segítsük őt egy ilyen krízishelyzetben?

Jézus nem azt mondja, hogy boldogok azok, akiket mindentől megóvok, hanem hogy boldogok a lelki szegények. Lehet, hogy a gyerekemet az őt érő nehézségek viszik majd közelebb Istenhez. Nem tudom mindentől megvédeni őt. Ebbe az országba születtem, és ennek jelentősége van az életemben.

Mindenki ott tegyen a szégyenkultúra ellen, ameddig az ő hatásköre terjed. Azzal, ahogyan a saját munkatársaival bánik, ahogyan a testvéreivel beszél a gyülekezetben, ahogyan a családtagjaival kommunikál. Mert a bűntudatalapú kultúra befelé figyel, a valós sztenderd fontos a számára, a szégyenalapú pedig kifelé kacsingat: azzal törődik, hogy mások mit mondanak, gondolnak, és nem a valós cselekedetet mérlegeli. Márpedig Jézus komolyan óvott minket a képmutatástól…

És még valami. A gyermekünk tehetetlenségérzetét kell csökkenteni. Nem nekünk kell őt egy adott helyzetből kimentenünk, hanem közösen kell megkeresnünk vele az utat kifelé.

Megjelent a Family magazin 2017/3. számában.

A szerzőről


Lapozzon bele a legfrissebb lapszámunkba!

Story Oldal