bezár

„A veszteségeink is megajándékozottakká tehetnek minket”

Avagy hogyan (ne) legyünk boldogtalanok?

Egy lány az auschwitzi koncentrációs táborban egy darab áporodott kenyérrel a gyomrában is képes volt felidézni édesanyja mennyei rétesét. Úgy látszik, a boldogság a történelem sötét óráiban is képes felütni a fejét. Velem szemben egy negyvenes férfi, aki néhány éve még azt hitte, a halál felé menetel, és most állítja, hogy a halál árnyékának völgyében is van biztos talaj. Lehet, hogy a boldogság a boldogtalanság fonákja? – kérdezem Ferenczi Zoltán lelkészt, addiktológust és trénert az általa szervezett Boldogtalanságtréning (!) kapcsán. Az ötlet különös, de semmiképp nem tévedés. Talán csak újra kell definiálnunk, hogy melyik szó mit jelent.

Nagyapáink generációja nem foglalkozott a boldogsággal, napestig kapáltak, jóízűen elfogyasztották a betevő falatot, aztán nyugovóra tértek. Mi meg mosolygós szelfiket posztolunk, miközben tréningekre járunk, hogy megtaláljuk a boldogságot. Hogy van ez?

Ha megkérdezted volna valaha a nagyszüleidet, hogy boldogok-e, valószínűleg azt felelték volna: „Megvagyunk, munka van bőven, csak győzzük. Tisztességesen felneveltük a gyerekeinket, kistafíroztuk őket, mi meg szépen eléldegélünk egymás mellett.” Ma viszont bárkit megkérdezel, mit fogsz hallani? „Nem is tudom, ugyanabban a lerobbant panelben lakunk, még mindig nem tudtuk lecserélni a kocsit, örülünk, ha a Balcsira eljutunk a nyáron.” Nagyapáinknak a boldogság egészen mást jelentett, mint ma nekünk. Ráadásul ebben a megcsinált marketingvilágban óriási nyomás van rajtunk, hogy boldognak kell lenni.

Ezért láttad szükségét a Boldogtalanságtréning meghirdetésének?

Legfőképpen azért, mert azt gondolom, a Biblia legfontosabb alapkifejezéseit gyakran félreértjük. A boldogság is ilyen. Valahányszor a boldogságról ábrándozunk, a legtöbb ember egy „wellnessfeelingre” gondol, elképzeli, milyen lenne a Bahamákon ringatózni a pálmafák alatt, egyfajta fesztelenség, gondtalanság jelenik meg a szeme előtt. Keresünk valami megfoghatatlan varázst, amely talán soha nem is létezett. Holott ha megnézzük a boldogmondásokat, leesik az állunk.

Ott van például a sírás, amelyet tényleg nem könnyű beleillesztenünk a boldogságról alkotott képünkbe…

A boldogmondások sokszor értelmezhetetlenek a mai ember számára, hiszen a posztmodern korban a sírás semmiképp sem tekinthető boldogságfaktornak. A mi vágylistánk a következőképpen néz ki: bárcsak sokat keresnék, bárcsak megtalálnám az igazit… És ki az, aki azt kívánja, hogy üldözzék a hitéért? Ha megnéznénk az eredeti szöveget, látnánk, hogy a legtöbb boldogmondás jövő időben van megfogalmazva. Egyedül az első és az utolsó vonatkozik a földi életünkre, és az a kettő is úgy fejeződik be, hogy „mert övék a mennyek országa”. Amit úgy is fordíthatnánk, hogy akik itt és most képesek megtapasztalni Istent. A hit abszurduma és egyben csodája, miszerint a tapasztalhatón túli világ tapasztalhatóvá válik, egy pici pontban jelenik meg, amit a Biblia úgy nevez, hogy boldogság.

A halál árnyékában is biztonságban

Te hogy fordítanád le ezt a definíciót a mindennapi életünkre nézve?

Én arra jutottam, hogy a boldogság az Isten megtapasztalásából fakadó, megrendíthetetlen biztonság, amely akkor sem rendül meg, ha a legfájóbb dolog történik meg velem. Pál a példa rá, hogy ezt a biztonságot még egy börtönlét sem tudja megtörni. Persze az ember nehéz helyzetekben össze tud roppanni. Nekem is összeomlott az életem, de az alap megmaradt.

Mi történt? És hogyan találtál rá erre a rendíthetetlen alapra?

Kemény menet volt, és megszégyenítő, mert rájöttem, mennyi hátsó gondolat, mennyi rossz feltételezés van bennem Istennel kapcsolatban: mi van, ha mégsem jó?

A történet 2005-ben kezdődött, a lelkészi szolgálatom idején. Volt egy köhögés, amelyet akárhogy kúráltam, nem múlt el. Aztán egy reggel arra ébredtem, hogy nagyon rosszul érzem magam. Pár nappal később az onkológusnál kötöttem ki, aki közölte, hogy daganatom van. Azt mondta, meg fogok gyógyulni, de hát alig kaptam levegőt. Gyakorlatilag én ott megsemmisültem.

Napokig olyan mély depresszióba süllyedtem, hogy csak álltam, néztem a kertemet, és elsirattam, hogy nem fogom látni a gyerekeimet felnőni. Haragudtam Istenre, és úgy éreztem, hirtelen rám csapódott az életem ajtaja. Ilyen állapotban készültem a vasárnapi prédikációra, aztán egyszer csak az egész kezdett egy izgalmas történetté formálódni. Szombat éjszaka egyre hangosabbá vált bennem egy gondolat, hogy Istennek célja van ezzel a betegséggel, és meg fog gyógyítani. Világosan tudtam, mire kér: hogy álljak ki a gyülekezet elé, beszéljek a betegségemről, ugyanakkor azt is mondjam el, hogy meg fogok gyógyulni. Na, ettől fáztam a legjobban, mert mindig is óvatos voltam azokkal az önjelölt prófétákkal, akik mindenféléket kijelentenek Isten nevében.

Azt tudni kell, hogy nem vagyok a pietizmus mintaképe, nincs kitérdelve a szőnyeg az ágyam mellett, számomra az ima inkább egy belső út végigjárása. Ráadásul ez egy olyan lélektani pillanat volt, amikor amúgy is mindenki Isten ígéreteibe kapaszkodik, miközben én arra készültem, hogy meg fogok halni. Teljesen szétcsúsztam, aztán hajnali három felé annyira belefáradtam a tusakodásba, hogy azt mondtam: na jó, megteszem, amit kérsz, és bezuhantam az ágyba.

A haragoddal mit kezdtél?

A haragom a félelmemből fakadt, ami érthető, mert rendesen próbára lettem téve. Emlékszem, amikor már jó úton voltam a gyógyulás felé, egy PET CT fals pozitív eredményt mutatott, majd miután megismételtük a vizsgálatot, teljesen negatív lett. Így utólag visszatekintve tragikomikus történet, de akkor ott benne lenni borzasztó volt.

Amint végre ki tudtam mondani, hogy „rendben, legyen, Uram”, a félelmem abban a pillanatban megszűnt. Végre mertem azzal azonosulni, hogy meg fogok gyógyulni.

Lehet egyáltalán megrendíthetetlen alapunk, ha letagadjuk az érzéseinket? Az a lány, akiről a bevezetőben meséltem, túlélte a holokausztot, és ma dr. Edith Eva Egerként segít másoknak felépülni. Ő mondta egy páciensének: „A harag nem érték, hanem érzelem. Nem jelenti azt, hogy maga rossz, csak azt, hogy él.”

Ez a kérdés több szinten is megtalál. Talán mert a kereszténységem első éveiben tulajdonképpen végig hazudtam. Nem abban az értelemben, hogy „mutatványos számot” csináltam a hitemből, de egy-egy csoportban, amikor körbement egy kérdés, ugyanazt mondtam, amit az előttem ülők: hogy mennyire gyűlölöm a bűnt. Mindmáig harc, hogy ne hazugságokban akarjam a hívő életet megélni, ám ez nem könnyű, hiszen a bizonyságtételeinkben inkább azt szoktuk kihangsúlyozni, hogy milyen fantasztikus áttörés történt. De vajon mi van akkor, amikor épp ellenkezőleg: nem nyílik meg az ég?

Lehet, hogy nem tudunk az érzéseinkkel azonosulni, de attól még vannak. Az istenkapcsolat igazi értékmérője pont az, hogy nem szűnik meg attól, ha éppen hitetlen vagy haragos vagyok. Ha végignézzük a Biblia főszereplőit, alig találunk közöttük épkézláb embert, szedett-vedett társaság egytől egyig. Gondoljunk csak a farizeusokra! Zseniálisak voltak, folyton az írást bújták, hűségesen imádkoztak és szolgáltak, csak az volt a baj, hogy nem voltak őszinték. Megdöbbentő, de Jézus nem a félrecsúszott életű emberekre orrolt meg, hanem az írástudókra. Nem túl kellemes ennek tükrében meglátni, hogy vajon én mennyire vagyok őszinte és hiteles…

Nem furcsa, hogy pont a halál árnyékának völgyében találtad meg a biztonságot?

A földi lét nem alkalmas a boldogságra, alkalmas viszont a szeretetre – ám mi a naponkénti boldogulásunk érdekében könnyen feladjuk a szeretetkapcsolatainkat. Ha szeretünk valakit, azzal azt is vállaljuk, hogy amikor rossz nekünk vele, akkor is az ő megerősödését és kiteljesedését keressük. Na de ki meri ezt a szeretetet ma bevállalni? Gondoljunk csak a golgotai keresztre! Hát mi vonzó van abban, hogy akár óriási áldozatok árán is a másik javát keressük? A legtöbben szeretnénk ezt a részt megúszni, márpedig szenvedés és áldozat nélkül nincs teljes szeretet. A földi létben minden veszteség ellenére adott a lehetőség, hogy szeretetből valaki mellett döntsünk; ellenben az örök életben, ahol már nem lesz könny és fájdalom, a döntés lehetősége sem lesz adott.

Nyakig a boldogtalanságban

Aki részt vesz egy ilyen tréningen, az hogyan juthat el a megrendíthetetlen biztonságig krízisek nélkül?

A tréning az úgynevezett tapasztalati tanulás módszerén alapszik, miszerint az ember fejlődése háromféle tanulási zónával körvonalazható. A komfortzóna, illetve a pánikzóna nem alkalmas a fejlődésre. Ám a középen található tanulási zónának a pánikzónával határos, vékony mezsgyéjén nagyon intenzív a tanulási folyamat. A gyakorlatban ez úgy néz ki, hogy különféle tréneri eszközök segítségével minden egyes résztvevőt kimozdítunk, és elvisszük a pánikzónája határáig. Ez óriási felelősség, nehogy túl messzire menjünk, ugyanakkor addig a pontig mindenképpen eljusson az illető, ahol a saját belső fejlődésében a legmesszebb mehet.

A plakátotokon áll egy jópofa mondat: „Mindenki boldogtalansághoz való jogát tiszteletben tartjuk.” Ez mit jelent pontosan?

Azt, hogy senkit nem akarunk megváltoztatni. Egyszerűen tisztázzuk azokat a narratívákat, amelyek miatt újra és újra ugyanabban a helyzetben találjuk magunkat, hogy már megint elrontottuk a dolgokat. Ismerős? Szerintem az emberek nagy hányada ebben a körforgásban él, mindenáron boldog akar lenni, miközben nyakig ül a boldogtalanságban. Aki szembe mer nézni azokkal a mítoszokkal, amelyek mentén a boldogságot hajkurássza, annak van esélye arra, hogy megtörje az ördögi kört.

Előfordul, hogy csak szakember segítségével tudunk gyógyulni, de nem az lenne a keresztény közösségek egyik szerepe, hogy ebben segítsenek az embereknek?

Van, amikor szakemberre is szükség van a gyógyuláshoz, de van, amikor elég a közösség ereje, elvégre a Krisztus teste valójában ott van, ahol Isten története zajlik. Mi, egyházi vezetők egyébként borzasztóan szeretnénk elhitetni, hogy ott van Isten, ahol építünk egy épületet, s hogy ott van Jézus, ahol az egyház. Ám a valóságban ez épp fordítva van: ott van az egyház, ahol Jézus.

Kétségbeesetten látom azt az európai keresztény törekvést, hogy a saját magunk intézményi fenntarthatósága sokkal fontosabb kérdés, mint hogy mi lesz azokkal, akik az ajtón túl vannak: a perifériára szorult emberekkel, a rászorulókkal, a szenvedélybetegekkel vagy az emberkereskedelem áldozataival. Kizárjuk őket, holott Jézus értük jött. Sötét ítéletet mondunk a romlott társadalomról, noha mi sem azt csináljuk, ami a dolgunk volna. Ha végre érthetően meg tudnánk fogalmazni az értékvilágunkat, és nem gördítenénk kommunikációs akadályokat a kívülállók elé, akkor talán nem bosszankodnánk azon, hogy miért nem jönnek be. Házon belül pedig beleragadtunk a sok statisztikai adatba: csak legyen minél több hangzatos adat meg sikersztori, még több gyülekezeti tag, látványos szolgálat vagy intézmény, de minek? Az igazi kérdés az, hogy vajon hol lesz az igehirdetés igévé? S egyáltalán: megtörténik-e?

Azt gondolom, ha egy gyülekezet nem tud benne maradni Isten történetében, akkor a Szentlélek erőtere lefoszlik rólunk. Azaz a változáshoz és a gyógyuláshoz szükséges erő elvész, és ez nem feltétlenül a tagok hitbeli eltávolodásából fakad, hanem abból, hogy a gyülekezet nem tud vagy nem akar benne maradni „a” történetben. Ennek kulcsa pedig nem másban rejlik, mint magában a gyülekezet közösségében, s hogy tudunk-e még egyéni érdekek helyett közösségi értékekben gondolkodni. A 21. század énközpontú társadalma talán már elfelejtette, de amikor Isten azt mondja, hogy „elhagytad az első szeretetet, térj meg!”, az nem egyes szám harmadik személyben Mari néninek vagy Józsi bácsinak szól, hanem az egész gyülekezetnek.

Hogyan kerülhetnénk vissza a boldogság erőterébe?

A ma emberének az a legnagyobb tragédiája, amellyel nem tud szembenézni, hogy egy időben zárt világban élünk, és egy nap mindent el fogunk veszíteni. Hiába kapaszkodunk a gyerekeinkbe, az emlékeinkbe, a pénzünkbe vagy a pozíciónkba. Ebben a veszteségbe zárt világban mégis előfordulhat az a csoda, hogy nem a megajándékozottságunk válik veszteséggé, hanem fordítva: a veszteségeink is megajándékozottá tehetnek bennünket. Ez az evangélium, amelyet ha elmondanánk a mai kor emberének, akkor döbbenetes dolgot mondanánk, mert erre még a legvadabb ateista is felkapja a fejét.

Megjelent a Family magazin 2018/1. számában.

A szerzőről


Lapozzon bele a legfrissebb lapszámunkba!

Story Oldal