bezár

Akikkel szemben biztosan alulmaradunk

A nárcizmus testközelből

Az emberi kapcsolatok időnként furcsa meglepetésekkel szolgálnak. Megismerünk egy kedves, kellemes embert, aki ma már hiánycikknek számító figyelmességével, gondoskodásával kényeztet és kápráztat el minket – majd váratlanul minden ok nélkül közömbössé, rideggé vagy támadóvá válik. A magyarázatot keresve aztán kiderül: figyelmetlenségünk, érzéketlenségünk az oka mindennek. Olyan szavakkal, gesztusokkal, apróságokkal vádol meg minket, amelyekre már nem is emlékszünk – de ha emlékeznénk is, tudjuk, hogy sose akartunk velük bántani.

Ha ilyesmit egy új ismeretségben, barátságban tapasztalunk, ösztönösen nagyobb óvatossággal közelítünk a másik felé, már nem dőlünk be olyan könnyen elbűvölő személyiségének, káprázatos történeteinek, és a nehéz időkben megpróbáljuk kikerülni az újabb megmérettetést, melyben garantáltan alulmaradnánk. Végül inkább hanyagoljuk a vele való kapcsolatot. De mi van akkor, ha ez az ember a munkatársunk, közeli hozzátartozónk, netán életünk szerelme? Ha nem olyan egyszerű kitérni az útjából, elkerülni a játszmáit? Ha rövidebb-hosszabb ideig akarva-akaratlanul érintettek leszünk egy olyan kapcsolatban, ahol a felek nem egyenrangú társak, s ahol időről időre „bebizonyosodik” rólunk, hogy kevesek, alkalmatlanok, vesztesek vagyunk, nem érhetünk fel embertársunk nagyságáig?

Nehéz felismerni ezeket a nagyszerűnek induló, de később fájdalmassá és kimerítővé váló kapcsolatokat. Különben bizonyára elkerülnénk őket – legalábbis ez tűnik logikusnak. De a képlet ennél jóval bonyolultabb. Mert néha saját kapcsolati sérüléseink, betöltetlen érzelmi szükségeink és vágyaink sodornak a narcisztikus emberek közelébe. Kezdetben nagyon is kell nekünk az odafigyelésük, élvezzük azt a pezsgést és csillogást, amely mellettük tapasztalható. Máskor a családi csomagban automatikusan kapunk egy ilyen embert – mint megkerülhetetlen életfeladatot, melyre így vagy úgy reagálva válunk felnőtt önmagunkká.

Okok, figyelmeztető jelek

Van, aki sikeresen megküzd a narcisztikus vonásokkal és egy olyan gyerekkorral, amely jó eséllyel ilyen felnőtté formálná. De vannak, akik képtelenek a többiek csodálata és figyelme nélkül élni. Olyan mély ez a belső szükségletük, és gyerekkoruktól kezdve olyan rossz kapcsolódási sémák mentén mozognak a világban, ami nagyon megnehezíti számukra a változást.

Mi minden állhat a probléma hátterében? Elsősorban az, hogy a szüleik nem tudtak számukra olyan hátteret biztosítani, amely az egészséges lelki fejlődésükhöz szükséges lett volna.

  • Például az anyjuk függő vagy bizonytalan személyiség volt, aki a saját önbecsülése megerősítéséhez tökéletes viselkedést vár el a gyerekétől.
  • Elképzelhető, hogy az apjuk nem tudta egyszerre képviselni a tekintélyt és a biztonságot.
  • Azok a szülők, akik képtelenek meghúzni és fenntartani a generációs határokat, szintén könnyen hozzájárulhatnak ezen vonások megerősödéséhez.
  • Az is gyakori, hogy a szülők jelenlétük hiányát, az érzelmi szükségleteket túlzott engedékenységgel, elkényeztetéssel vagy épp tárgyakkal, látványos „gondoskodással” és hangos propagandával pótolják, azt üzenve, hogy náluk szeretőbb szülő nincs is az univerzumban.

Mindezek jó esetben csak elbizonytalanítják a gyereket, és megnehezítik számára az egészséges önértékelés kialakulását, az identitása megtalálását. Az önbizalom hiányát ugyanis egy gyerek úgy is orvosolhatja, hogy különböző módszerekkel megpróbálja magára felhívni a figyelmet, s így elindulhat azon a lejtőn, mely jó esetben csak narcisztikus személyiségvonásokhoz, rossz esetben narcisztikus személyiségzavarhoz vezethet.

Narcisztikus személyiségvonások:

  • túlzott magamutogatás,
  • folytonos dicsekedés, önpropagálás,
  • mások leértékelése, dehumanizálása, önmaga felnagyítása,
  • bizonyos helyzetekben kikapcsolja magában az érző embert.

A narcisztikus személyiségzavar jelei:

  • nem tud együttérezni másokkal,
  • mások fölé helyezi magát,
  • teljesítmény nélkül is elvárja, hogy csodálják,
  • mindig igényli a megkülönböztetett bánásmódot, nem képes a tömegbe simulni,
  • másokat kihasznál, majd ha már feleslegesek a számára, megszabadul tőlük.

Egyfajta egészséges, jó értelemben vett nárcizmusra persze mindannyiunknak szükségünk van az élethez. Ezért vannak olyan életszakaszaink – mint például a tinédzserkor –, amikor az önző, egocentrikus viselkedés valamennyire természetesnek tekinthető.

A normálistól a kórosig

Korunk és a nyugati társadalmak ráadásul kedveznek a narcisztikus jellemzők elszaporodásának. A ma embere öntudatosabb, jobban érvényesíti a saját érdekeit – akár még mások kárára is –, és nemritkán öncélúan magamutogató. Az Amerikai Nemzeti Egészségügyi Intézet 2008-as kutatása szerint a 20–29 éves korosztályban háromszor annyi embernél voltak kimutathatóak a narcisztikus személyiségzavar kritériumai, mint a 65 év feletti korosztályban. Így egyre nehezebb eldönteni, hogy mi az, ami kóros vonásnak számít, s mi tekinthető ma már normálisnak.

Bánki György, a téma hazai kutatója szerint a mi kultúrkörünkben nagyjából 1%-os a narcisztikus személyiségzavar a népességen belül, és a diagnosztizált esetek közel háromnegyede férfi. Bánki a narcisztikus skálán hét fokozatot különböztet meg. Ha egy vízszintes tengelyen az egészséges nárcizmust, az egészséges önbecsülést tekintjük az origónak, ahhoz képest az első fokozatot a kissé elkényeztetett emberek alkotják, akik felsőbbrendűnek érzik magukat, és gyakran kihasználnak másokat, ám emögött nincs semmiféle rosszindulat, csupán egy téves elképzelés a saját jelentőségükről. A skála végén pedig a legsúlyosabb esetek találhatók, akinek a nárcizmusa már-már őrületbe hajlik.

Mit tehetünk?

Soha ne feledjük, hogy a nárcizmus mértéke nemcsak az adott személy karakterét mutatja meg, hanem arról is árulkodik, hogy az illető gyermekkorában mi mindenen mehetett keresztül. Ha valaki ezekkel a hiányokkal szembesül, sokféle választ adhat rájuk, és ezektől függ, hogy később mekkora veszélyt jelent majd számára a nárcizmus csábítása, mennyire tud egészségesen viszonyulni a környezetéhez. Tehát ha egy ilyen személyiség van a közvetlen környezetünkben, abban, hogy el tudjuk viselni, sokat segíthet, ha képesek vagyunk meglátni benne a szenvedő embert is.

Másrészt le kell szögeznünk: annak, akinek a mindennapjai egy narcisztikus személyiség mellett telnek, nagyon nehéz terhet kell hordoznia. Ahhoz, hogy a saját énképe, identitása ne sérüljön túlzottan, mindenképp érdemes felkeresnie egy felkészült lelkigondozót vagy pszichológust, aki megtaníthat bizonyos énvédő technikákat neki. Mindemellett hívő emberként természetesen nem feledkezhetünk meg arról, hogy Istenünk nem hagy magunkra minket egy ilyen nehéz élethelyzetben sem. Jusson eszünkbe nap mint nap, hogy ő képes a legnagyobb nyomorúságból is áldást fakasztani.

Megjelent a Family magazin 2018/1. számában.

A szerzőről


Lapozzon bele a legfrissebb lapszámunkba!

Story Oldal