Találkozás Adrian Plass-szal
A 37 és ¾ éves „kegyes kétbalkezes”, aki egykor még Bond-filmeket nézett kóruspróba helyett, mára már hatvanas éveit taposó nagypapa, a humora viszont a régi. De ki is rejtőzik valójában a népszerű könyvsorozat mögött? Nos, ennek jártam utána, amikor Adrian Plass új könyve bemutatója kapcsán ismét hazánkba látogatott.
Az igaz, hogy színésznek készült?
Nem tagadom, hogy egészen tizenkilenc éves koromig arról fantáziáltam, hogy egy nap én leszek a romantikus filmek hőse. A partneremet alakító színésznő meg majd fülig szerelmes lesz belém, aztán összeházasodunk, lesz egy nagy kertes házunk valahol Kentben, három gyerekkel, kutyákkal és lovakkal. Az élet pedig egy selyembe csomagolt pihe-puha lányregény lesz… Ahogy az lenni szokott, Isten végül átírta a történetet, merthogy találkoztam Bridgettel, a leendő feleségemmel, és beleszerettem. Szerencsére ő is belém. Akkoriban mindketten a bristoli Old Vic színjátszó iskolába jártunk, a pályafutásunknak azonban egy éles kanyarral véget vetettünk, és az időnk nagy részében hátrányos helyzetű gyerekekkel foglalkoztunk. Az utóbbi évtizedekben mégis sokszor álltunk együtt színpadra, ahol a színészi vénánkat is megmutathattuk. Az életben olykor visszatérő köröket jár az ember.
Könnyekből könyvek
Nem titok, hogy 1984-ben tulajdonképpen terápiás célból kezdett el írni. Mibe fáradt bele?
Ha azt mondom, elegem lett, az kevés ahhoz, hogy kifejezze mindazt, ami bennem volt. Ez több volt, mint elégedetlenség. Mélyen csalódtam az egyházban, kiüresedett az életem, a nehéz sorsú gyermekekkel való munka pedig felemésztette minden energiámat. Ez aztán végül odáig vezetett, hogy felrúgtam minden felelősséget, ami nemcsak engem, de a szeretteimet is kétségek közt hagyta, hogy vajon mi a csuda lesz velem… Az írás jót tett, mert a szívemben lévő keserűséget ki tudtam adni magamból, és az olvasóközönséggel folytatott párbeszéddé alakítottam. Azontúl pedig valami újnak a kezdetét jelentette: egy új hivatásét.
A Kegyes kétbalkezes sorozatot valós szereplők és sztorik ihlették?
A könyvem szereplői tulajdonképpen azoknak az embereknek az ötvözetei vagy éppen torz másai, akikkel az életem során találkoztam. Persze néhányuk az én kissé furcsa, különös képzeletvilágom terméke. Az elmúlt harminc év alatt egyetlenegy valaki ismert rá magára az egyik negatív hősömben. A történeteket az élet írja, hol a saját élményeimből, hol a másoktól hallott sztorikból táplálkoznak. Az emlékek egy apró magocskájából virágokat lehet éleszteni, ha az író időt és fáradságot nem kímélve gondozza azokat az emlékcsírákat. Én is ezt teszem.
A központi karakterek is Önnel párhuzamosan változtak, formálódtak?
A feleségem egy időben gyakran mondogatta, hogy valamiért nehezemre esik a női karaktereket rossz fényben feltüntetni, hajlamos vagyok túl jó színben láttatni őket. Azt hiszem, igaza lehetett, de talán az elmúlt néhány év hozott némi változást. Anne valóban a józan ész és az egyszerű kedvesség szerepét hivatott betölteni Adrian világában, Gerald pedig jó eszköz arra, hogy a provokatívabb, kihívóbb és állásfoglalásra kényszerítő énemnek is hangot adjak, merthogy az ő gondolatai tulajdonképpen az enyémek. Adrian leginkább az én egykori önmagamat testesíti meg, azt a kissé együgyű és döntésképtelen alakot, akit egy időben sminkül használtam. Ő eleinte vallásos viselkedésbe menekült, menedéket keresve a félelmei és az élet nyílzáporai elől. Mára talán már megértette, hogy Jézus követőinek nem marad más, mint bízni Istenben, mindannak ellenére, amin átmennek. Hiszen csodák ugyanúgy történnek, mint sorscsapások.
Gőgös helyett kétbalkezes
A naplósorozat azzal a kínos igazsággal szembesít minket, hogy bármennyire szeretnénk jó kereszténynek látszani, valójában sokkal gyarlóbbak vagyunk.
Bonyodalmak mindig abból fakadnak, ha képtelenek vagyunk elfogadni annak a valóságnak a súlyát, ami alatt összeomlik minden teológiai tudásunk. Szomorú, de sok keresztény még mindig a törvény hatalma alatt él, pedig Isten szava világosan kijelenti, hogy a hit ajándék, a kegyelem pedig nem más, mint Isten meg nem érdemelt kedvessége, amelyért nem lehet megdolgozni. Erre a kiváltságra egyedül az engedelmesség tesz méltóvá.
Istenben az élet nagyon is kreatív, meglepetésekkel teli, időnként bosszantó, provokatív és zavarba ejtő forrására lelhetünk. Jézus olyan szabad tudott lenni, mint egy pillangó, de soha nem szépítette a valóságot: ha kellett, csípett, mint a méhecske. A tévhitek pedig csak addig erősek, míg fel nem rúgjuk őket.
Ön milyen tévhitet rúgott fel az életében?
Sokáig hasonló küzdelmeim voltak, mint Charlie Brownnak, a Snoopy barátjaként ismert rajzfigurának, akinek minden vágya az volt, hogy gazdag, híres és persze szerény legyen. Aztán egyre inkább megerősödött bennem a felismerés, hogy az egyetlen „valuta”, amelyért érdemes küszködni, nem más, mint a mennyei kincs. Rájöttem, hogy a hírnév egy fabatkát sem ér, kivéve, ha jó célra használjuk, s hogy az igazi alázat messze több annál, mint hogy felfoghatnám a mennynek ezen az oldalán. Ez a tudat először szomorúságba taszított, idővel azonban a szabadságnak valami különös érzése rántott magával. Talán mert kiengedtem a kezemből minden kontrollt azon a rögös úton, amelyet szellemi fejlődésnek nevezünk. Lassan és nehezen, de megtanultam engedelmeskedni, hagyni, hogy bármit is szándékozik Isten tenni, hát tegye. Ez bizony még mindig folyamatban van, de legalább már nem akarok jó kereszténynek tűnni, egyszerűen csak hétköznapi emberként szeretnék élni.
Volt olyan mélypont az életében, amelyből épp a humor vagy az „emberi csacsiságok” emelték ki?
Úgy döntöttem, hogy inkább kétbalkezes leszek, mint gőgös. Mindkét utat kipróbáltam, és semmi kétségem afelől, hogy melyik hatékonyabb. Átmentem már egy-két siralomvölgyön a „csacsiságok” papírpajzsát magam elé tartva. Igaz ugyan, hogy ez csupán egyszer használatos semmiségnek tűnik, talán mégis jobban járok vele, mint ha nehézkes vallásos páncélok mögé bújnék, amelyeket csak isteni buldózerrel lehet eltávolítani.
Persze vicces sztorikért továbbra sem kell a szomszédba mennem… Egyszer egy rendezvényre hívtak előadást tartani, ám a főszervező megkért, hogy mielőtt belevágnánk, menjek ki, és beszéljek egy férfival, aki korábban az épület körül lézengett elég vacak állapotban. Valószínűleg épp azon vacillált, bejöjjön-e, vagy sem. Kétszer-háromszor megkerültem az épületet, mire a gyülekezet elé álltam, kissé zavarba hozva a szervezőt, akinek csak akkor esett le, hogy az a fránya fickó bizony én volnék. Hát, lelki gyötrelmeimből felocsúdva nagyot derültem magamon, majd jóízűen nekivágtam a mondandómnak.
A cikk a Family magazin 2018/3. lapszámában jelent meg.
