bezár

Mit vegyek fel?

Nemrégiben a diákjaimmal egy régi német reklámot elemeztünk, amelyben elhangzik az a népi bölcsesség, hogy egy nőnek két fő életkérdése van: mit főzzön, és mit vegyen fel. Hát, van benne némi igazság…

Még hogy ne lenne egy rongyom sem?! Dehogy. Van bőven ruhám, pólóm, nadrágom, szoknyám, blúzom – csak az adott pillanatban még sincs. Férfiak uralta családunkban (négy az eg yhez az arány…) azonban ezen a téren nem találok megértésre. A „legférfibb” férfi nálunk a húszéves középsőkém, aki teljesen érzéketlen a finom női jelzésekre. Ha csak ő van otthon, és véletlenül megkérdezem tőle, hogy ez meg az a ruhadarab szerinte passzol-e, akkor fel sem emeli a fejét a focis oldalak böngészéséből, és úgy dünnyög el egy „aha, tökéletes!” bátorítást. Persze ilyenkor nehezményezem, hogy azt se látja, hogy csíkos űrruhában vagyok-e, vagy skót szoknyában, így tehát felnéz, és ugyanazzal a hangsúllyal mondja: „Mondtam, hogy jó.” Remek férj lesz belőle. Ha esetleg végső elkeseredésemben harakirit akarok elkövetni magamon, és két szoknyát emelek a magasba, hogy válasszon közülük, a kajla focimániást azzal sem hozom zavarba. Férfias dörmögéssel nyugtat meg: „Mindegy, melyiket veszed, jó.”

Próbálom mindhárom húsz év körüli fiamat felkészíteni a nagybetűs életre, hogy legyenek kedvesek megdicsérni a lányok ruháját, haját, cipőjét, és bókoljanak nekik. Van, aki fülel az általam súgott udvarlási tippekre, de van, akiről lepörög. A fentebbi történetet már csak az múlta felül, amikor egyszer egy bizsus boltból új fülcsüngőkkel tértem haza. Mivel nem szoktam sűrűn váltogatni a fülcsodákat, arra gondoltam, hogy a kicsit hosszabb ékszer ezúttal messziről kidöfi majd a fiúk szemét. Ismét épp a középső volt otthon. Boldogan szegeztem neki a kérdést: „Na, Tomi, mi rajtam az új?” „Úúúúj?” Csibészes mosolyán én már láttam, hogy rossz lóra tettem, de ő nekilendült a hősies próbálkozásnak: „Tudom, anyu, a szoknyád! Nem?

Na jó, megvan, megvan! A blúz! Az se? Akkor… Jó-jó… Tudom már, bocs, fodrásznál voltál!”

Ez felért egy szíven szúrással, hiszen a megszokott módon volt összefogva hátul a hajam. „Tomi, nézz már rajtam végig tetőtől talpig!” – próbálok utalgatni női módra, amire azonnal lecsap: „Ja persze, új cipőt vettél!” (Legalább hároméves a csukám.) Amikor a fejemre mutogatok, akkor végre kimerülten sóhajtja: „A fülbevalóóóó… Jó-jó… Rögtön láttam!”

Persze azért a kitartó munkámnak már van némi eredménye. Legutóbb fodrásznál jártam, és hazaérve éppen a legsikeresebb tanítványom volt otthon – a fürdőszobában. Boldogan bekiáltom neki: „Tomi, ha kijössz, akkor légyszi, vedd észre a frizurám! Ezt súgásnak szántam! Tehát kijössz, és azt mondod, hogy »anyu, de jó az új frizurád!«. Világos?!” „De anyu, én már a hangodból is hallom, hogy szuper az új frizurád!” – jön a szemfüles válasz. Oh, férfilélek! Hogyan lesz ezekből a jelöltekből figyelmes férj…?!

És akkor még nem beszéltünk a nyaralásról és a bőröndökről. Vajon ki érti meg a nőket egy-egy utazás előtt? A férfiak betesznek két-három pólót, egy térdnadrágot, sortot és slussz. Nálunk négy értetlen szempár kísérte mindig, ha megjelentem egy háztömbnyi bőrönddel. Vajon hallottak-e a férfitársaink arról, hogy léteznek színnapok? Én néha reggel felébredve azt érzem, hogy most kékbe öltözött a belső világom. Vagy: ma semmi mást, csak valami jó pirosat! De elönthet engem hirtelen a „ma fehér nadrág lenne elegáns” érzete is. És ezekre fel kell készülni egy utazás esetén, magyarán a szivárvány összes színét be kell pakolni. Minden keresztkombinációban. Honnan tudjam, épp milyen virágba borul a szívem? És ugyanígy hol nadrágos kedvem van, hol szoknyás. A cipőkről nem is beszélve.

Na de mindennek egy egyszerű dolog vetett véget. A világ hetedik csodája mellé felsorakoztam én is, mint aki egy többnapos útra simán elindul egy picurka szütyővel. A fapados korszak beköszöntével ugyanis a légitársaságok egy csapásra megoldották azt, amire eddig a férjek minden rimánkodást bevetve is képtelenek voltak: kérlek, csomagolj kevesebbet! Ma már el sem tudom képzelni, mit tudtam régen abba a nagy behemót bőröndbe pakolni. Egy nadrág és három póló – mi kell még? Dehogy fizetek pótdíjat! Inkább majd veszek ott egy csini új ruhát… Úgysem veszi észre senki.

A cikk a Family magazin 2018/3. lapszámában jelent meg.

A szerzőről


Lapozzon bele a legfrissebb lapszámunkba!

Story Oldal