bezár

„Csak tedd egyik lábad a másik után, míg megmászod az utolsó hegyet is”

Exkluzív interjú Philip Yancey-vel és feleségével, Janettel

Ahogy pár szem szamóca édesebbnek hat egy egész napos gyaloglás után, úgy a legégetőbb kérdéseink is más ízt kapnak évtizedek múltán. Hogy „Hol van Isten, amikor fáj?”? Philip Yancey számára ez nem csupán költői kérdés az egyik könyve borítóján, hanem negyven éve tartó belső utazás is. A neves amerikai író és felesége, Janet budapesti látogatásuk során mesélték el, hogy milyen válaszok születtek meg bennük, míg egyik hegyet a másik után mászták meg.

A Hol van Isten, amikor fáj? első változata a hetvenes években jelent meg. Nem vakmerőség huszonévesen a fájdalomról könyvet írni?

Philip: Dehogynem, nevetséges! Csakhogy korán szembesültem a kérdéssel, miután egyéves koromban elveszítettem az édesapámat. Bár nem voltam tudatában, a történtek árnyékában nőttem fel. Apám gyermekbénulás következtében egy vastüdőben töltötte napjait. Néhány keresztény úgy vélte, miért venné el Isten egy huszonéves leendő misszionárius életét, ezért meggyőzték a szüleimet, hogy vegyék ki apámat a vastüdőből, abban a hitben, hogy Isten úgyis meggyógyítja. Mindössze tíz nap telt el, és apám meghalt. Ezeket az embereket nem a rossz szándék vezette, mégis óriási hibát követtek el, aminek végzetes következményei lettek.

Később, amikor már újságíróként dolgoztam, az emberek gyakran számoltak be csalódottságukról, hogy az egyház csak ront a helyzeten, amikor olyan zavarba ejtő üzenetekkel traktálja a szenvedőket, hogy „ha elég hited lenne, Isten megszabadítana”. Fogalmam sem volt, mit is mondhatnék nekik, de mivel én írás közben dolgozom fel a kérdéseimet, elkezdtem a fájdalmat tanulmányozni.

Min múlt, hogy te nem veszítetted el az Istenbe vetett bizalmadat, mint például a bátyád?

P.: Neki több emléke maradt apánkról, talán ezért dacolt olyan keményen kamaszként. Végül arra jutott, hogy Isten nem törődik vele, ezért elhagyta a hitét, és azóta is ateistának vallja magát.

Az én dilemmám másból fakadt. Láttam, milyen véres verejtékkel küzdenek a hívők, hogy átvészeljék ezt a földi nyomorúságot, én viszont ilyen kusza körülményekből jőve kétségbeesetten vágytam valami jóra. Nem csoda, hogy a teremtett világ szépsége adta meg a választ. Amikor nem találtam a helyem, kimentem az erdőbe sétálni, és ahogy élveztem a csendet vagy a madarak énekét, megláttam Isten szépségét, amely sehogyan sem volt összhangban az egyház által festett haragos istenképpel. Valami hasonlóra leltem a zenében is. Emlékszem, a bibliaiskolában éjjelente beosontam a kápolnába, csak hogy játszhassak a zongorán. Még csak tizenhét éves voltam, és rengeteg minden kavargott bennem, de azokra a percekre valamiféle békét és rendet préseltem az én zűrzavaros világomba. A klasszikus zene, a természet és Janet szerelme győzött meg arról, hogy Isten nem olyasvalaki, akivel harcban állok, hanem az egyház egyszerűen eltorzította a valóságot.

„Embereket szolgálni soha nem egyirányú utca”

Az igaz, hogy két csodabogár talált egymásra?

Janet: A bibliaiskolában, ahol együtt tanultunk, mást se hallottunk, csak hogy mit nem szabad, a diákok meg robotként bólogattak. Philip kilógott a sorból, akárcsak én, ezért hamar összebarátkoztunk. Nem akartunk mi lázadni, egyszerűen megkérdőjeleztük mindazt, ami nem illett bele az Istenről alkotott képünkbe.

Szociális munkásként és hospice-lelkigondozóként te is sok szenvedéssel találkoztál. Honnan jön az érzékenységed?

J.: A gyerekkoromat egy Amazonas folyó menti városkában töltöttem misszionárius szülők lányaként. Egyedüli fehér emberekként ezúttal mi tartoztunk a kisebbséghez, mi voltunk a megkülönböztetés tárgyai. Ráadásul nagy szegénységben éltünk. Érdekes, hogy a nyomornak is megvan a hierarchikus rendszere, mert a spanyol ajkú szegények lenézték az őslakos indiánokat. Nem meglepő, ha ilyen ingerek után a szívem a nélkülözők felé húzott, hiszen a szüleimet is ez motiválta, amikor írniolvasni vagy a betegellátás alapjaira tanították a szegényeket. Hatan voltunk testvérek, és mind valamiféle segítő hivatást választottunk. Ezt az örökséget a szüleink hagyták ránk.

Philip egy fejezeten át taglalja, mennyire félreértjük a szolgálat lényegét, mikor tehetetlen félként kezeljük a ránk bízott embereket. Te megtaláltad az egyensúlyt a segítség és a túl sok segítség között?

J.: Embereket szolgálni soha nem egyirányú utca. Azok, akiknek segítettem, sokkal többet tanítottak nekem az életről, mint amit én valaha is adtam nekik. Az egyik legnagyobb leckét egy kilencvenéves zsémbes öregembertől tanultam, aki megvakult, de senkitől nem volt hajlandó segítséget elfogadni. Az a néhány önként vállalkozó, aki megpróbált a közelébe férkőzni, mind egy napig bírta. Gondoltam, ez aztán a kihívás, találtam egy önkéntest, akivel minden egyes nap meglátogattuk Gust. Hogy mi történt a húszas és a kilencvenes évei közt, arra soha nem derült fény, de mindenkit eltaszíthatott magától, mert a családjával is megszakadt minden kapcsolata. Gyakran mondogatta, hogy „elpazaroltam a főiskolás éveimet a lányok hajkurászására, ezért Isten vaksággal büntetett meg”. Egy nap elvittem Gust az orvoshoz, aki közölte, hogy a szürkehályogja egy rutinműtéttel orvosolható. Végül beadta a derekát, és átesett az operáción, ám amikor az orvos mondta, hogy most már kinyithatja a szemét, egy pillanatra felnézett, majd lehunyta a szemét. Attól tartott, hogy ha újra látna, megint bűnbe esne. Miután hazavittük a kórházból, már tökéletesen látott, mégis úgy döntött, hogy jobb, ha voltaképpen vak marad.

P.: És a történetnek még nincs vége. Janetnek feltűnt, hogy Gus nem hall rendesen, és kiderült, hogy ennek egy hatalmas fülzsírdugó az oka. Miután kimosták a fülét, Gus tisztán hallott, de hiába, továbbra is mindenkitől elszigetelten élt.

J.: Ez a morcos vénember csalódhatott magában és Istenben, és azt akarta, hogy mások fizessenek meg a boldogtalanságáért, pedig az az ő döntése volt. Ez jó lecke volt számomra. Ha minden jó szándékunk ellenére valaki nem fogad el segítséget tőlünk, akkor semmit sem tehetünk. A fáradozásunk nem mindig hozza meg a várt eredményt, de a mi részünket attól meg kell tennünk.

A felhangosított hallókészülék

Időnként egyikünk sem kér Isten segítségéből…

P.: Talán ismered C. S. Lewis mondását: „Isten suttog hozzánk az örömeinkben, szól hozzánk a lelkiismeretünkben, de kiált reánk a fájdalomban; ezen a hangszórón keresztül rázza föl a süket világot.” Nagyra tartom őt, de ennek hallatán egy edző jelenik meg a lelki szemeim előtt, aki a pálya széléről üvölt, hogy móresre tanítsa a játékosait. Nem hiszem, hogy Isten bárkit is kipécézne, hogy vaksággal vagy gyermekbénulással megleckéztesse. Én inkább úgy képzelem, hogy mindnyájunknak van egy hallókészülékünk. Ha valami rossz történik, vannak, akik egy mozdulattal lekapcsolják, mondván, hogy „egy ilyen istenre nem vagyok kíváncsi”. Mások viszont azt gondolják, hogy a probléma egyben lehetőség is, ezért felhangosítják a készüléküket, vagyis felerősítik Isten hangját, hogy megmutassa, min kell változtatniuk, hogy jobb életük lehessen.

Ilyen volt számodra 2007, amikor baleset ért?

P.: Igen. Egy februári nap épp hazafelé tartottam Az imádság című könyvem bemutatójáról. Még ötórányi út állt előttem, mikor a havas hegyi úton váratlanul jött egy kanyar. A kerék megcsúszott, és az autó kipördült az út széléről, majd ötször megfordult velem. Szerencsére pár percen belül arra járt néhány férfi, akik kihívták a mentőt, így hamarosan egy kis alamosai kórházba kerültem. Amikor az orvos megjelent a röntgenfelvételekkel, nyugtalannak tűnt: „Újabb vizsgálatokra lesz szükség – mondta –, mert ha a törés a nyaki ütőeret is érintette, akkor nagy bajban van. Készenlétben áll egy mentőhelikopter, hogy átszállítsuk Denverbe, ha életmentő műtétre lenne szükség, de abban az esetben nem biztos, hogy túléli az utat. Itt egy telefon, hívja fel a szeretteit, és búcsúzzon el tőlük, pusztán elővigyázatosságból, ha netalán…” Elég meredeken hangzik, nem? Hét óra ilyenkor nagy idő, úgyhogy volt időm gondolkodni, míg az eredményekre és Janetre vártam.

Janet, ezúttal nem szociális munkásként, hanem feleségként kellett helytállnod. Hogy élted meg azt a pár órát?

J.: Amikor a kórház kapcsolta Philipet, a nyaktörés hallatán rögtön bénulásra gondoltam, és azonnal ugrásra készen álltam. Igyekeztem a bennem lévő pánikot elhessegetni és józan maradni, mert tudtam, hogy még órákat kell vezetnem a hóviharban. Szükségem volt valakire, aki elkísér, és egy barátunk még át sem vette a vasárnapi öltönyét, már ott is volt. „Ha akarod, egy szót sem szólok, csak itt leszek!” – mondta Mark, ami nagy ajándék volt nekem.

Közben próbáltam Philipet elérni, de mivel a hegyekben voltunk, a hívás folyton megszakadt. Feszült várakozással teltek a percek. Gondoltam, az belefér, hogy néhanéha elsírjam magam Mark előtt, de nem akartam, hogy Philip lássa a kisírt szemem, hiszen tudtam, hogy támaszra lesz szüksége. Minden erőmmel azon voltam, hogy helytálljak. Azon tanakodtam, hogyan fogjuk majd a házat átépíteni, ha Philip tolószékbe kerül. Próbáltam tartani magam, aztán hirtelen rádöbbentem, hogy az életünk egy csapásra megváltozhat, és akkor eltört a mécses. S amíg én egy ismeretlen jövőre készültem, Isten mindkettőnket meglepett. Philip egy nyakmerevítőben hagyta el a kórházat.

A három legfontosabb kérdés

Philip, mi járt a fejedben, míg Janetre és az eredményekre vártál?

P.: Mindig úgy képzeltem, hogy ha egyszer szembenézek a halállal, azok a régi gyerekkori félelmek visszatérnek, de egyáltalán nem féltem. A haragvó istenkép helyét átvette a bizalom.

Rádöbbentem, mennyi mindenre pazarol időt az ember, ami jelentéktelennek tűnik, ha néhány órája van hátra. Arra jutottam, hogy csak három kérdés éri meg az időt. Először is: kit szeretek? Azt mondta az orvos, hogy hívjam fel a szeretteimet, de ki van azon a listán? Aztán: mihez kezdtem az életemmel? Van bennem megbánás? Van még bármi elrendeznivalóm Istennel? És végül: készen álloke, bármit hozzon is a jövő? Legyen az az örök élet, vagy ahogy végül is történt, egy új esély az életre. Az azóta eltelt tizenegy évben ezzel a három kérdéssel éltem a mindennapokat. Ha nem történik ez a baleset, ma nem biztos, hogy ennyi időt szánnék a bátyámra, aki két évvel a történtek után stroke-ot kapott, és lebénult.

Nem mindenki kap egy második esélyt, van, aki lebénul, mint a bátyád. Miféle vigaszt adhatsz neki?

P.: Gyakran felidézem a képet, amikor a balesetet követően az orvos fogott egy tűt, és a nyakcsigolyáim közé szúrta. „Fáj?” – kérdezte, én meg üvöltöttem, hogy „igen!”. „Az jó!” – mondta mosollyal az arcán. Hiszen a „nem” egyet jelentett volna azzal, hogy az idegroncsolódás következtében soha többé nem érzek se fájdalmat, se érintést. Krisztus testének tagjaként van ebben egy fontos üzenet számunkra: az egészséges test nem arról ismerszik meg, hogy nem érez fájdalmat, hanem hogy érzékeli a gyenge testrész fájdalmát.

Volt egy coloradói lelkész, aki sok időt töltött súlyos betegek és gyászolók körében. Azt mondta, a fájdalomból felocsúdni olyan, mint a mélyvízi búvárkodás. Akár negyven méter mélyre is merülhetsz, ha megfelelő nyomás van a palackodban, de minél mélyebbre mész, annál lassabban kell visszajönnöd a felszínre, hogy kiegyenlítsd a nyomáskülönbséget, különben életveszélyes állapotba kerülsz. Amikor veszteség ér, és feneketlen mélyre süllyedsz, sok keresztény alig várja, hogy gyorsan visszatérj a felszínre, mosollyal az arcodon. Nekem azonban az a dolgom, hogy veled legyek, akármilyen mélyen vagy is, hogy ott legyek, amikor a következő szintre lépsz. Nagy lecke volt ez számomra.

„Minél nehezebb a hegy, annál nagyobb az öröm”

Nemcsak kapott, hanem önként vállalt próbatételek is voltak az életedben. Mi vett rá, hogy ilyen kihívások elé állítsd magad?

P.: Ez egyfajta válasz volt a kapott érzelmi sebekre, amelyekkel szemben nem voltam felvértezve. Elnéztem, ahogy a bátyám ellenszegül anyámnak, amitől csak még elveszettebb lett, meg is szakadt köztük minden kapcsolat. Úgyhogy korán eldöntöttem, hogy nem akarom az ő útját követni, mert az sehova nem vezet, de tudtam, hogy ahhoz bizony szívósabbnak kell lennem. Ezért aztán volt, hogy szándékosan eltörtem a saját karom, hogy tudjam, képes vagyoke legyőzni a fájdalmat. Tudom, ostobán hangzik, de az önpusztítás minden kamaszban ugyanazt az érzést kelti: ha a zűrös családomat nem is, de az engem ért fájdalmat kontrollálni tudom. Ma már látom, hogy ez egy védekezési mechanizmus, viszont megtanított az önuralomra, ami jól jön, amikor Janettel hegyet mászunk. Ha kóstoltál már szamócát egy egész napos gyaloglás után, azt hiheted, hogy életedben nem ettél még ilyen finomat, pedig ennek semmi köze a gyümölcs ízéhez: minden a lelkiállapotodon múlik. Aki egyszer feljut a csúcsra, tudja, hogy minél nehezebb a hegy, annál nagyobb az öröm.

Emlékszel, hogy a balesetet követően mikor vágtál neki újra a hegyeknek?

P.: Colorado állam ötvennégy, 4000 méter feletti hegycsúccsal büszkélkedhet, én ebből addigra már majdnem az összeset meghódítottam. Egy hegymászó barátom, aki vak embereket kísér a Mount Everestre, felajánlotta, hogy szívesen segít. Gondoltam, ha ő képes látássérülteket vezetni a világ legmagasabb hegyén, akkor biztos engem is fel tud vinni arra a hiányzó három csúcsra. És sikerült: hat hónappal a balesetem után megmásztam az utolsó hegyet is.

Mire tanított meg benneteket az a sok hegy, amelyet az elmúlt negyvennyolc év alatt egy párként másztatok meg?

P.: Olvastam valahol, hogy 1900ban egy házasság átlagosan tizenöt évig tartott, ahogy 2000ben is. Hogy miért? Mert a huszadik század elején a várható élettartam még csak harmincöt év volt. A huszonegyedik század a növekvő élettartammal együtt magával hozta a válást is. Tehát nincs túl sok példa előttünk arra nézve, hogyan is néz ki egy ötvenéves házasság, de valóban a hegymászáshoz hasonlítanám. Csak egy dolog számít, hogy tedd egyik lábad a másik után, újra és újra, különösen, amikor nagy a kísértés, hogy feladd. Ha feladod, egy olyan kapcsolatot hagysz kárba veszni, amelyet semmi más útonmódon nem lehet elnyerni.

J.: Fiatal házasként, amikor jó alaposan összevesztünk, időnként eljátszottunk a gondolattal, hogy ez nem működik, talán jobb lenne feladni, de aztán rájöttünk, hogy ha nem fenyegetőzünk a válással, akkor nem gondolunk rá megoldásként. Van egy mondás, miszerint a hosszú házasság olyan, mint a pénzbefektetés. Éveken át keményen dolgozol, hogy bankban kamatoztasd a pénzed, aztán a nyugdíjas éveidben elkezdheted élvezni a munkád gyümölcsét.

P.: Indiában a házasságot máig a szülők szerzik, ami azt jelenti, hogy az ifjú pár egyetlenegyszer találkozik, mielőtt összekötik az életüket. Ennek ellenére Indiában a válások aránya mindössze két százalék, míg nálunk ötven. Egyszer megkértük egy indiai barátunkat, hogy magyarázza már el, hogy lehet ez. A válaszát a mai napig a fejemben forgatom: „Nem szerethetsz valakit eléggé ahhoz, hogy megismerd, de megismerheted eléggé ahhoz, hogy megszeresd. Mi azzal a bizalommal lépünk házasságra, hogy a szüleink tudják, ki illik hozzánk. Így aztán első naptól fogva tudjuk, hogy meg kell találnunk a módját, hogyan boldoguljunk. És ahogy egyre jobban megismerjük a másikat, egyre inkább megszeretjük egymást.”

A cikk a Family magazin 2018/4. lapszámában jelent meg. 

Fotó: Mészáros Péter

A szerzőről


Lapozzon bele a legfrissebb lapszámunkba!

Story Oldal