Vannak olyan időszakok az életünkben, amikor az eget sötét felhők borítják. Ez az év mindnyájunk számára tartogatott ilyen pillanatokat. Karanténban vagy betegágy mellett töltött, végtelenül hosszúnak tűnő napokat. Aggasztó híreket, anyagi nehézségeket, elvesztett munkahelyeket, köddé vált terveket.
Azt hiszem, ennek az embert próbáló évnek a végéhez érve semmi másra nem szomjazunk olyan kétségbeesetten, mint a reményre. Ugye visszatér még az életünk a normális kerékvágásba? Szabadon megölelhetjük idős szüleinket vagy éppen unokáinkat, gyermekeinket? Találkozhatunk a barátainkkal? Elfelejthetjük a szociális távolságtartást, a maszkot, a kézfertőtlenítést, a Covid-szűrést, az online oktatást…?
„Ugye véget ér egyszer a sötétség?” – kérdezgettem én is számtalanszor ebben az évben. Amikor július elején megtudtam, hogy daganatos betegséggel küzdök, úgy éreztem, mindent elborít a homály. Napok, hetek teltek el dermesztő kétségbeesésben, könnyek között. Azt kívántam, hogy bárcsak egy álom lenne mindez, és felébredhetnék… Ám életem eddigi legnehezebb időszakában megrendítően mélyen megtapasztaltam azt is, hogy nem vagyok egyedül a bajban. Roskadozó lábamat és kezemet egy szerető Isten tartja. Ölelő karjai közt nyugalmat, békességet találhatok akkor is, ha körülöttem háborog a tenger.
Igen, sajnos vannak és lesznek olyan időszakok az életünkben, amikor sötét felhők borítják az eget. De pont ilyenkor élhetjük meg húsbavágóan személyesen, hogy mit is jelent az igazi reménység – amely utat mutat, erőt ad, békességgel ajándékoz meg minket, és soha nem szégyenít meg.
Nem tart örökké a sötétség, közel a világosság! – decemberi számunkkal ezt az üzenetet szeretnénk átadni Olvasóinknak is. Erről szólnak bátorító tanúságtételeink, erről ír pszichológus szakértőnk, és ezt üzeni számunkra a közelgő karácsony ünnepe is. Ha elcsüggedünk, jusson eszünkbe újra meg újra: szerető Istenünk van, aki kézben tartja a világot és az életünket. Igenis van okunk hát a reményre!
Győri Virág
főszerkesztő
A szerzőről
