bezár

Velem is megtörténhet

Sajnos, sokszor hazudunk magunknak és másoknak is a házasságunkról. A kívülről idillinek vagy harmonikusnak tűnő máz mögött gyakran komoly sérülések, fájdalmak és küzdelmek rejtőznek. Így volt ez Júlia és Ádám esetében is, akikről még a közeli barátaik sem sejtették, hogy milyen gondokkal kínlódnak. Történetüket Júlia osztotta meg velünk.

Nem vagyok szerelmes típus. Diákként olyan sokáig vártam, hogy valaki meghódítsa a szívemet, hogy kezdtem azt hinni, ez velem nem is fog megtörténni. Aztán tizenkilenc évesen megismertem Ádámot, akibe iszonyatosan beleszerettem, megtapasztalva ezt a mindent felülíró lángolást. Feltétel nélkül és teljesen fogadtam el őt; ahogy mondják, vakká tett a szerelem.

Sok mindent nem tudtam vagy nem vettem komolyan, amikor először szerelmes lettem. Hívő családból jövök, bennem volt az a tudás, hogy jó, ha várok a szexszel – de hogy miért, arra nem tudtam egyértelmű választ adni. A szerelem éppen ellene dolgozik az okok mélyebb megértésének; amikor minden porcikám a másikat kívánta, biztos voltam benne, hogy Ádám lesz a férjem, és abban is, hogy elfogadom az esetlegesen megfoganó gyerekeket. Elhittem én is, hogy a szerelem akkor teljesedik ki, ha testi kapcsolatban is megnyilvánul, márpedig én erre a teljességre vágytam. Egyházi gimnáziumba jártam, de nemcsak ott, hanem a családunkban is tabu volt a szexualitás – úgyhogy erre a miértre csak a saját, keserves tapasztalataimon keresztül, hosszú évek küzdelme során kaptam választ.

Nyolc év telt el a megismerkedésünk és a házasságkötésünk közt; ezek az évek számomra a belső harcokról szóltak, megcsalással, szakítással, egy „se veled, se nélküled” kapcsolatban. Éreztem, hogy nem jó, mégsem tudtam kilépni belőle.

Sarokba szorítva

Aztán kaptunk egy figyelmeztetést: váratlanul elveszítettünk egy babát. Ádám akkor, ennek a veszteségnek a fájdalmában kapcsolt, hogy nem lehet tovább szórakozni: vagy igent mondunk egymásra, és összeházasodunk, vagy befejezzük ezt a kapcsolatot. Ez a tragédia érzelmileg komolyan sarokba szorított bennünket.

Ádám akkor ébredt rá, hogy az ő hozzáállásával alapvetően baj volt. Bár spontán vetélés történt, azzal szembesítette őt, hogy nem tudta volna teljes szívvel elfogadni a babát… Bennem akkor iszonyú gyász volt, és úgy éreztem, hogy nem vagyok alkalmas sem feleségnek, sem anyának. Ennek ellenére szerettem Ádámot. Addigra az összes hibája kiderült már számomra, mégis mellette éreztem, hogy az lehetek, aki vagyok – a testiséget kivéve, mert ott valahol mindig az összehasonlíthatóság és a szégyen nehéz kettőssége gyötört. Az együttléteink során nem tudtam igazán felszabadult lenni, talán mert ezen a téren sokkal nehezebb becsapnia magát az embernek…

Újrakezdés, segítséggel

Hosszas vívódás után végül döntöttünk egymás mellett. Egy pap barátunk segített nekünk felkészülni a házasságra. Meg voltam győződve róla, hogy az igen után minden jóra fordul majd. Nem tudtam felmérni, hogy az előző nyolc év milyen mély nyomokat hagyott a kapcsolatunkban.

A házasságkötéssel megnyílt egy csodálatos lehetőség előttünk, de a berögzült rutinok kötöttek bennünket, nem engedtek változni, és ez óriási csalódás volt számomra. Kívülről persze minden tökéletesnek látszott. Egy éven belül megszületett az első babánk, egészséges, gyönyörű gyerek, mégis úgy éreztük, hogy valami nem működik közöttünk, nem vagyunk boldogok.

Azt hittem, hogy a testiségünk a házasságban végre Isten előtt is kedves, szép és szent dolog lesz, de lényegében semmi sem változott. Ádám ugyanolyan önző volt, én ugyanolyan csalódott, tele szégyennel. Újra megkerestük a pap barátunkat, aki ezúttal egy házaspároknak szervezett hétvégére küldött minket, amely gyökeres változást hozott az életünkbe. Ez alatt a négy nap alatt többet tudtunk meg magunkról és egymásról, mint az azt megelőző tíz évben együttvéve. Ott értettem meg, hogy folyamatosan védekeztünk egymással szemben. Ráébredtem arra is, hogy a gyerekeimért nem áldozhatom fel a házasságomat, szükségünk van kettesben töltött időkre is. Közelebb kerültünk a veszekedéseink megértéséhez is, mi ugyanis nagyon olaszos temperamentummal vitatkoztunk.

Ráadásul gyerekkoromban mindig láttam a szüleimet veszekedni, de soha nem láttam őket kibékülni – ma már tudom, hogy nagyon fontos, hogy egy gyerek tanúja legyen annak is, hogy van kiengesztelődés, megbocsátás. Hosszú évek kellettek ahhoz, hogy az érzelmi hullámverések amplitúdója csökkenjen. Évekig hibásan működtem a vitáinkban, évekre volt szükség ahhoz, hogy a változás bekövetkezzen.

Derült égből villámcsapás

Kezdtek helyrejönni a dolgaink, végre jó volt a házasságunk, saját házaskört vezettünk, ám egyszer csak villámcsapásként ért, hogy beleszerettem valakibe. Túl a harmincötödik születésnapomon, három gyerekkel észrevettem, hogy nagyon tetszem egy férfinak – addig az ilyesmit lesöpörtem magamról. Akkor valahogy ez a védőpajzs nem működött, mintha a Szent Iván-éji álomból megjelent volna Puck, és a bűvös virág pora engem ért volna. Mágnesként vonzott ez a férfi, azt éreztem, hogy muszáj odamennem hozzá, hogy nem bírom ki, ha nem lehetek a közelében, muszáj beszélgetnünk. Valahogy én is a tudtára szerettem volna adni a vonzalmamat, s volt pár nap, amikor komolyan elgondolkodtam azon, hogy most mi lesz. Itt fogom hagyni a férjemet és a három gyerekemet, és belerohanok ennek az embernek a karjaiba…?! Ám Isten csodálatos módon megvédett, mert ezekben a napokban még csak véletlenül sem találkoztunk.

Valahol itt, ebben a küzdelemben rémlett fel bennem a házastársi esküm; bekúszott a tudatomba, hogy én nem ezt vállaltam! Valamit megígértem a férjemnek, és felelős vagyok a gyerekeimért! Azonnal eldőlt bennem, hogy itt meg kell állnom, hogy sosem maradok kettesben ezzel az emberrel, és nem megyek hozzá öt méternél közelebb.

A férjem persze az engem elborító lila köd első pillanatától kezdve érezte, hogy valami baj van. A gyerekeim is megkérdezték: „Mama, te nem tudsz mosolyogni?!” Megéltem, hogy együtt voltam a férjemmel, de közben valaki másra gondoltam… Miután döntöttem, azután is iszonyúan vonzódtam ehhez a férfihez – mivel egy közösséghez tartoztunk, többször összefutottunk, de már tudtam és akartam kontrollálni az érzéseimet. Ha akkor ez a gát átszakadt volna, szerintem nem lett volna megállás… Bő egy év telt el, mire ez az őrület lecsengett bennem, és világos lett, mint Shakespeare Titániájának is, hogy te jó ég, „a szamárba voltam szerelmes”. Akkor döbbentem rá igazán, hogy képes lettem volna otthagyni a férjemet, a gyerekeimet olyasvalakiért, aki erre teljesen érdemtelen volt.

A gyógyulás útja

Egy újabb, házaspároknak szervezett hétvégén őszintén megvallottam a férjemnek, hogy beleszerettem abba a férfiba. Ezután óriási megkönnyebbülést éreztem, mert addig ez az én terhem volt, attól a ponttól viszont együtt hordoztuk. Utólag is nagyon hálás vagyok azért Ádámnak, hogy a történtekért nem engem hibáztatott, hanem elkezdtük együtt keresni az okokat, hogy mi vezetett idáig. Be kellett látnunk, hogy az intimitásunk alapjaiban sérült. Ráébredtünk arra, hogy a szexualitás terén szerzett korábbi tapasztalataink, rossz berögződéseink és egymásnak okozott sebeink törtek így elő. A gyereknemzéstől való félelem, a teljes és feltétel nélküli önátadás hiánya, a korábbi kapcsolatok démonjai, az összehasonlíthatóság érzése. Kénytelenek voltunk belátni, hogy elszúrtuk az alapokat, és arra nem lehetett építkezni, de az, hogy szembenéztünk ezzel, már magasabb szintre emelte a kapcsolatunkat. Elkezdtünk imádkozni a gyógyulásunkért, Istent is be mertük engedni a hálószobánkba. És szépen lassan, szinte észrevétlenül az önzéstől sikerült eljutnunk a teljes önátadásig. Olyan mély szeretetközösség jele lett ez közöttünk, amely csak Istenben van meg, és csak belőle származhat.

Azóta egyre tudatosabban élem meg, hogy felelős vagyok a döntéseimért, a hozzáállásomért, egyre mélyebben értem azt, hogy óvnom kell a szerelmemet. Nem veszem már magától értetődőnek Ádám hűségét és szerelmét. És ami a legfurcsább, ezzel együtt a féltékenység is teljesen kihalt a szívemből. Tényleg teljesen rá tudom magamat bízni a férjemre, és ez hihetetlenül felszabadító érzés.

A cikk a Family magazin 2019/1. lapszámában jelent meg.

Lejegyezte: Parti Judit

A szerzőről


Lapozzon bele a legfrissebb lapszámunkba!

Story Oldal