Hogyan előzzük meg az örökös méricskélést?
„Megint én engedtem.” „Ismét én kértem bocsánatot.” „Mindig én mondom le a saját programjaimat közös időtöltésünk érdekében.” „Te sosem vállalod a konfliktust a szüleiddel értem.” „Neked csak a saját céljaid számítanak.” Talán ismerősen csengenek számunkra ezek a mondatok és helyzetek. Valószínűleg mindnyájunk életében előfordultak olyan időszakok, amikor úgy éreztük, többet teszünk a kapcsolatunkba, mint a párunk, vagy éppen a társunk rótta fel ezt nekünk. Lehet-e és érdemes-e egyáltalán ezt méregetni? Hogyan teremthetjük meg azt az egyensúlyt, amely megfelel mindkettőnknek?
Amikor párkapcsolatba lépünk, az „én”-ből és a „te”-ből kialakul a „mi”. Kezdetben nagyon szívesen vagyunk a „mi” á llapotában: szeretnénk minden percünket együtt tölteni, minél többet megosztani magunkból a másikkal és minél inkább megismerni párunk gondolatait, érzéseit. Élvezzük a közös sétákat, evéseket, csak úgy egymás társaságát. Ilyenkor természetesen háttérbe szorulnak a barátaink, egyéni elfoglaltságaink. Azonban az idő múlásával felmerülnek bennünk egyéni igényeink is – az, hogy a mi mellett én is létezzek. És persze a környezetünk – barátaink, szüleink, munkahelyünk – is elkezd igényelni minket. Párkapcsolatunk minősége é s saját lelki egészségünk múlik azon, hogyan tudjuk megtalálni mindezekben az egyensúlyt.
Ettől eddig
A bevezetőben felsorolt példák arról árulkodnak, hogy egy kapcsolatban meg kell húznunk a határainkat. A határok kijelölik azt, hogy hol kezdődöm én, hol ér véget a másik, és a külvilágnak is megmutatják, hol van nekünk párként a határunk. Jelzik azt, hogy mi kinek a felelőssége, és egyben védik a közös értékeinket is (bizalmat, anyagiakat, erőforrásokat).
Ahhoz, hogy párként egészséges határokat alakítsunk ki befelé és kifelé is, külön-külön tisztában kell lennünk azzal, hogy hol vannak a saját határaink. Ki vagyok én? Fontos, hogy nemcsak a párom társa vagyok, hanem nélküle is meg kell tudnom határozni magam: mit szeretek, mi a fontos nekem, melyek az erősségeim és gyengeségeim, mire van elhívásom? Ha ezzel nem vagyok tisztában, akkor hagyom, hogy a környezetem vagy a párom húzza meg a határaimat, és kezdetét veszi az állandó elégedetlenkedés. Előveszem a mérleget, hogy méricskéljem, melyikünk mennyit is tett bele a kapcsolatunkba.
Fontos, hogy tudjam, nem az a feladatom, hogy az anyukám/apukám/a párom jól érezzék magukat, nem vagyok sem a testvéreim, sem a szüleim, sem a párom szülője! Ezért az, hogy szeretem őket, nem azt jelenti, hogy olyasmit teszek, ami az ő sérült működésüket vagy emberi hibáikat támogatja, és sérti az én határaimat. Például ha a párom hajlamos abba a hibába esni, hogy túl sokat költ, amikor éppen szomorú, akkor nem küldöm el őt nyugodtan vásárolgatni. Vagy ha nehezen néz szembe a saját hibáival, nem úgy oldom meg a konfliktusainkat, hogy magamra vállalok minden felelősséget, hiszen ezzel nem segítem sem az ő, sem az én, sem pedig a kapcsolatunk fejlődését.
A saját határaim biztonságában tudok a társamra és az ő határaira is tisztelettel, elfogadással és szeretettel tekinteni; képes vagyok őt a páromnak, nem pedig a szülőmnek, gyerekemnek vagy a lelkészemnek látni. Ebből a pozícióból tudom megérteni, mi a fontos számára, hogy mit miért tesz. Például tudom, hogy ha sokáig bent kell maradnia a munkahelyén, azzal nem engem utasít el. Önbecsülésem felépítését sem tőle várom, ezért ha a felszedett kilók miatt rosszul érzem magam, nem őt üldözöm folyamatosan azzal, hogy „ugye, így is tetszem neked?”, hanem elkezdek mozogni és egészségesebben étkezni.
A határok a szeretetről szólnak: mivel szeretem a másikat, nem szolgálom ki kóros igényeit, és tiszteletben tartom a határait: nem várok tőle olyat, ami nem az ő felelőssége, de elvárom magamtól, hogy ami az én felelősségem, azt megtegyem érte. Csak két egészséges énhatárokkal rendelkező ember tud egészséges párkapcsolati határokat kialakítani, amelyek révén közös céljaikat, erőforrásaikat és felelősségeiket képviselik a külvilág felé.
Csak rugalmasan!
Fontos, hogy egymáshoz tartozzunk, és érezzük ennek a biztonságát, ugyanakkor az is lényeges, hogy kapjunk egymás mellett levegőt, hogy meglegyen a szükséges egyéni tér is. Ezt nem elég és nem is lehet a párkapcsolat elején kialakítani, hanem folyamatos munkát, az élet változásához és a személyiségek fejlődéséhez való állandó igazodást igényel. Egy gyermek születésekor, valamelyik szülő betegsége esetén, anyagi nehézségek idején, új szakmai célok előtérbe kerülésekor újra meg újra változtatnunk kell a határainkon, alakítanunk kell őket. Például ha a társam új munkahelyre megy, az első időkben segíthetem őt azzal, hogy igyekszem az otthoni feladatai alól tehermentesíteni, később pedig újraosztjuk a feladatokat. Vagy ha elromlik az autónk, átstrukturáljuk az agyagi lehetőségeinket.
Mivel megterhelő életesemények bekövetkeztekor, nehéz időszakban van igazán szükségünk a határaink rugalmasságára és teherbírására, ilyenkor válik nyilvánvalóvá, ha nem jól működnek. Ha nem elég erősek, vagy túl merevek, nem fogunk tudni alkalmazkodni az új helyzethez, és nem fognak tudni megvédeni minket. Ennek következtében különféle tünetek, betegségek, állandó feszültségek és viták jelenhetnek meg, és elégedetlenek leszünk a házasságunkkal.
Túl laza határok
Előfordulhat, hogy egy kapcsolatban vannak ugyan határok, de túlságosan lazák vagy elmosódottak. Ennek jelei a következők lehetnek:
- a saját érzéseinkért, hangulatunkért is a párunkat hibáztatjuk,
- túlzottan aggodalmaskodunk egymásért,
- az otthonunk állandó átjáróház,
- nincsenek közös szabályok, nincs közös időbeosztás,
- túlságosan belefolyunk egymás ügyeibe (e-mailek, telefonok, baráti beszélgetések),
- állandó a gyanakvás, gyakori a számonkérés, elszámoltatás,
- szó nélkül belenyúlunk a társunk táskájába, belenézünk a leveleibe, rányitunk a fürdőszobában.
Túl merev határok
A túl merev határok általában inkább elvekről és elvárásokról szólnak, nem pedig az egyének és a pár valódi igényeiről és élethelyzetéről. Ennek jelei:
- nem vállalunk felelősséget (például nem érdekel, hogy a párom egyedül van otthon betegen a beteg gyerekekkel, én akkor is elmegyek este sörözni a barátaimmal, mert ahhoz van kedvem),
- túlzottan leszabályozzuk az életünket, mindennek percre pontosan megvan az ideje és a helye,
- egyikünk vagy mindkettőnk kimerülten küzd a szabályok betartásáért és a hozzájuk való igazodásért,
- nem értjük meg egymást, nem vagyunk empatikusak,
- túl kevés a közös feladat, felelősség, cél.
Miként előzhetjük meg tehát az örökös méricskélést? Úgy, hogy okosan meghúzzuk a határainkat.
- Legyünk tudatában annak, hogy ez a saját felelősségünk, ne a másiktól várjuk!
- Tudatosítsuk magunkban, hogy a határaink minősége hat ránk, a párunkra és a környezetünkre is!
- Ha mások megsértenék a határainkat, jelezzük nekik!
- Tartsuk tiszteletben mások határait!
- Szükség esetén legyünk készek újraformálni a határainkat!
Könyvajánló a témához:
(Harmat Kiadó, ára: 2800 Ft.)
A cikk a Family magazin 2019/1. lapszámában jelent meg.
A szerzőről
