bezár

Mindennap történhet csoda

Találkozás a házasság hete idei arcaival, Pálúr Jánossal és Kornéliával

Első szerelemből hoztak életre szóló döntést, majd csupa „lehetetlen projektbe” fogtak, végül a siker gyümölcseit is megízlelhették. Pálúr János és Kornélia hamarosan harmincadik házassági évfordulójukat ünneplik. „Mindennap igent kell mondanunk egymásra” – hangsúlyozzák. Hogy mit jelent mindez a négygyermekes, orgonaművész és pedagógus házaspár mindennapjaiban? Erről meséltek nekünk.

Amint ennek a szép, gondozott pesti társasháznak a járókelők elől elrejtett, zegzugos udvarába léptem, azonnal megérintett a különleges, múltidéző hangulat. Most a tágas nappaliban ülünk, és a múlt változatlanul kitapintható köröttünk. Talán családi örökség ez a lakás?

János: Igen, mi visszajutottunk oda, ahonnan a szüleim indultak. Édesanyám ebben a lakásban volt kisbaba, és az én gyermekeim már az ötödik generáció, akik itt laknak. Ha ezek a falak beszélni tudnának…!

Kornélia is budapesti?

Kornélia: Édesapám révén igen, édesanyám pedig Bács-Kiskun megyéből származik, egy kilencgyermekes, hívő baptista családból. Mi csak ketten vagyunk testvérek, de máig imádságos lelki közösségben tudunk együtt lenni a népes nagycsaládban.

János is keresztény közegben nőtt föl?

J.: Igen, mi reformátusok vagyunk, édesapám, Pálúr László építészmérnök volt, nyugdíjazása után vallási műsorokat szerkesztett a rádióban, erkölcs- és vallástanár lett egy általános iskolában. Nagyon fontos, hogy az ő hívő életüket hitelesnek láttam gyermekként és később, házasemberként is, amint a gyerekeink is annak látják a nagyszüleiket. Hihetetlenül ragaszkodnak hozzájuk!

Ugyanakkor jól tudjuk, hogy Istennek nincsenek unokái, csak gyermekei: a hitet nem lehet örökölni. A saját döntésükhöz milyen út vezetett?

J.: A hívő szülők gyerekeinek is át kell verekedniük magukat egy személyes harcon, hogy a sajátjuk legyen a hit. 

K.: Több olyan táborba eljutottam, ahol már gyerekként személyes döntést lehetett hozni. Kamaszkoromban kezdődött az a lelki érési folyamat, amely az egyetemen tovább erősödött; a Magyar Evangéliumi Keresztyén Diákszövetség (MEKDSZ) fontos intellektuális, érzelmi és lelki közösséget jelentett számomra. Majd ezt az Amerikában töltött időszakom is elmélyítette.

J.: Én tízévesen egy gyerektáborban mondtam ki, hogy befogadom az Úr Jézust az életembe. Aztán következett a hívő élet megélése a valóságban. A legnehezebb időszak a pályaválasztásom környékére esett. Még apukámmal is szembekerültem, mert nem akarta, hogy „bohém művész” legyek. Kemény időket éltem meg ekkor, de végül is megértettem, ha ez az utam, akkor ezen az úton leszek hívő ember. Mai fejjel már látom, hogy mindannyiunknak megvannak a magunk ellentmondásai és hibái, amelyektől a gyerekeink szenvednek, hiszen ők a legnagyobb kritikusaink. Aztán a kör ott zárul be, amikor magam is harcolom a saját hitharcaimat, és kezdek rájönni, hogy a szüleim is ugyanezt tették… Mert a gyerek mindent lát, de az összefüggésekből még nem mindent ért.

A pályaválasztása helyességét azóta számtalan hazai és külföldi siker is igazolta, legutóbb például a Liszt-díj. Jelenleg hol dolgozik?

J.: A Zeneakadémián tanítok orgonát és improvizációt. A fasori református gyülekezet kántoraként pedig a pandémiás idők óta közzéteszem az istentiszteleti orgonajátékomat, amely a tanítványaim számára igazi, gyakorlati példáját adja ennek a mesterségnek.

Kornéliának mi a foglalkozása?

K.: Magyar–angol szakon végeztem az egyetemen. Közben sorban születtek a gyerekeink, így húsz évig voltam otthon. Magántanítványokat, majd felnőtteket oktattam, negyvenöt évesen lettem „pályakezdő pedagógus” a Julianna Református Általános Iskolában, ahol jelenleg igazgatóhelyettes vagyok.

Hajszálon múlt

Hogyan ismerkedtek meg?

J.: Egy evangéliumi táborban találkoztunk. Mindkettőnk számára ugyanis a Jézust követő élet volt a legfontosabb, a társunk kiválasztásánál is ezt tartottuk a legfőbb szempontnak.

K.: Jól emlékszem arra a pillanatra, amikor Tahiban először láttam meg Jánost: már elkezdtük az alkalmat, amikor a testvérével, Marikával megjelentek az ajtóban. Nem is lehetett nem észrevenni, de még a barátnőm is oldalba bökött, hogy figyeljek.

Ezek szerint szerelem volt első látásra?

K.: Nem tudtam elfelejteni azt a pillanatot, ez igaz, de a táborban csak pár szót váltottunk, majd Cseri Kálmán gyülekezetében, Pasaréten találkoztunk újra.

J.: Kornélia első pillantását követte az én első „pillanatom” – ezt el sem tudtam volna szalasztani, hiszen ő tolmácsolta a hollandiai diákköri beszámolót. Ma már tudom, hogy szerelem volt első látásra, de óvatosságból akkor még nem vallottam be.

Mennyi ideig tartott az udvarlás?

J.: Három és fél évig. Kornélia tizenkilenc, én húszéves voltam, amikor találkoztunk. Minden szempontból elsők vagyunk egymásnak, senkivel nem jártunk előtte.

K.: Az első időkben ezek a randevúk különösen is nagy izzásban teltek. Egy kicsit meg is ijedtem, hogy nem szaladtunk-e túlságosan előre, így kissé hátrébb léptem. Ennek következtében a kapcsolatunk folyamatosan hidegülni kezdett. Aztán amikor János meghívott a tanszaki hangversenyére, először láttam olyannak, amilyen valójában: egy különleges tehetségű művésznek, aki meg is képes ezt mutatni, és aki éles helyzetben is remekül helytáll. Megláttam benne a felelősségteljes férfit, aki a maga – egyáltalán nem szokványos – útját járja. Úgy éreztem, hogy egy ilyen fiúért újra meg tudna dobbanni a szívem.

J.: Ez azért egy hajszálon múlott! Azon a nyáron ugyanis megismertem egy másik lányt is, aki már azelőtt megtetszett, hogy Kornéliával találkoztam volna… De még éppen nem volt késő visszafordulni, és újabb két hónap után már teljesen biztosak voltunk abban, hogy Istentől egymást kaptuk ajándékba.

És ezután már minden simán ment.

J.: Nem egészen, ugyanis Kornélia hamarosan egy évre Amerikába utazott. Csakhogy ekkor még nem lehetett szabadon Nyugatra menni, és internet sem volt! Döbbenetes volt Kornéliát elengedni egy teljes évre az ismeretlenbe úgy, hogy szinte még alig ismertük egymást. Az első hetekben úgy éreztem, mintha gyászolnék, annyira sokkoló volt.

K.: Millió levelet írtunk egymásnak, de az is leggyorsabban két hét alatt fordult meg…

J.: Telefonálni havonta egyszer tudtunk, az utcai fülke tíz másodpercenként nyelte a tízforintosokat. Később „anyósjelöltem” munkahelyén, illetve a nagymamámnál vártam a hívását. Az időeltolódás miatt Kornéliának hajnali fél ötkor kellett volna telefonálnia, de ha véletlenül elaludt, egy hónap múlva beszélhettünk legközelebb.

Neki sem lehetett könnyű ez az időszak…

K.: Többször jutottam érzelmi mélypontra, egyszer elkeseredésemben édesanyámnak panaszkodtam, hogy azt sem tudom, Jánossal mi lesz. Mire ő rávágta: „Kislányom, ne csináld ezt velem, János hetente jár hozzánk!”

J.: Kornélia híján ugyanis az anyukájának udvaroltam. Rendszeresen találkoztam a családjával, a gyülekezetükbe jártam, mert rajtuk keresztül Kornéliát is jobban megismertem.

K.: No, ennyire számító voltál?!

J.: Az biztos, hogy megkerülhetetlen jelenséggé váltam náluk.

A csoda

De végül is letelt az egy év, s gyanítom, hogy később a fordítottja is megtörtént, vagyis hogy Kornélia maradt otthon, míg János koncertezett.

J.: A diplomakoncertem után még négy évig egy szakmai légüres térben éltünk, mert nem láttam annak az útját, hogyan fejleszthetném magam: egy zeneiskolában tanítottam, nemzetközi versenyeken csak a középdöntőkig jutottam … Aztán hirtelen egy gyors váltással csupa lehetetlen, valószínűtlenül szép projektben vettünk részt.

K.: János mindig azt mondta: „Tudod, hogy nincs két egyforma év!” Ma is zavar ez a mondat, mert annyi bizonytalanságot jelentett…

J.: Valóban mindig hullámzott e tekintetben az életünk, ezért is volt fontos, hogy reménységgel tekintsünk előre.

K.: Jánost tényleg sosem láttam végletesen elkeseredni, mert úgy éli az életét, hogy mindennap történhet csoda velünk.

J.: És aztán jött is! 1995-ben egyedüliként jutottam be a Párizsi Konzervatórium legmagasabb osztályába. Az első évben havi tíz napra utaztam ki, a következőben pedig családostul lakhattunk a francia főváros szívében. Ez csodaszámba ment akkoriban! A tündérmese vége, hogy megnyertem a párizsi nemzetközi orgonaversenyt.

Utána szaporodtak a hasonló sikerek. S közben jöttek a gyerekek is. Hogyan működött a Pálúr család akkoriban?

K.: János igyekezett egyensúlyban tartani a családot, a munkát, a gyülekezetet, mert sosem akart csak művész lenni.

J.: Mindig úgy gondoltam, hogy a hivatásomat – amennyire csak lehet – a családommal együtt szeretném megélni.

K.: A különböző korszakok pedig kiegyenlítették egymást. Hosszú ideig például napi szinten kávézhattunk együtt reggelenként és délutánonként. És a férjem nem fejfájással érkezett haza, és nem azzal lépett be az ajtón, hogy hagyjam békén. Gyakran tudtunk „családi estét” is tartani – ez egy kifejezés volt nálunk abban az időben.

J.: Azt jelentette, hogy amikor még a gyerekek méretben és korban akkorák voltak, hogy a nagy emeletes ágyunkon együtt elfértünk, felkucorodtunk, Bibliát olvastunk, énekeltünk, beszélgettünk, összebújtunk.

K.: János inkább lányos apuka, aki sok szépet belelát a feleségébe és a gyerekeibe, amit aztán meg is tud fogalmazni. De fontos azt is elmondani, hogy nekünk a szüleink, a családtagjaink is rengeteget segítettek. Így aztán kettesben is elutazhattunk, mert vállalták a gyerekeket.

J.: A kapcsolatunk és a sikereim záloga azonban így is Kornélia volt, aki biztos hátországot jelentett számomra, hiszen a házasságunk sok éve masszívan az én szakmai előmenetelemről szólt. De ez sosem jelentett komoly ütközőpontot, mert Kornélia nem féltékenykedett, megtalálta a feladatát ezekben a helyzetekben, Párizsban például egy nagy vasárnapi iskolai anyagot fordított angolból magyarra.

Később is gyakran előfordult, hogy a családdal utazott koncertezni?

J.: Eddig hétszázötven koncertet adtam, és átlagon felüli lehetőségem volt arra, hogy legalább egy családtagom elkísérhessen. Elképzelhetetlennek tartanám, hogy egyedül részesüljek ezekben az élményekben, nem is tudnék ezekből profitálni, érzelmi elszigetelődés lenne a vége. Számomra az az igazi, ha ezeket a családommal is meg tudom osztani.

Egészen kicsi korukban is magával vitte már a gyerekeiket?

J.: Nem is egyszer! Például a Párizsi Nagydíj révén tartott első koncertemre az épp hatéves óvodás Jonathánt vittem magammal. Amíg én gyakoroltam, hosszú órákon át az orgonánál kucorgott, kedvenc könyvét olvasgatta, majd elaludt. De első este megkaptam a lehetetlent: „Mamát akarom!” – mondta ezerötszáz kilométerre az otthonunktól. No, itt aztán sok mindent be kellett vetnem – szerencsére volt rengeteg látnivaló, még a pilótafülkébe is bevittem a hazafelé úton. A McDonald’s is meglepően jól működött – például a hároméves Johannának azt ígértem Versailles-ban, hogy együtt megyünk, ha végigüli a koncertet.

Az édesapja is ennyire családcentrikus volt? Hasonló minta állt Ön előtt?

J.: Édesapámnak két-három állásból, egy keresetből kellett eltartania négygyermekes családját. Mi kora reggeltől késő estig nem láthattuk őt, édesanyám közvetített… A szüleim meglehetősen diszkréten viselkedtek, gyerekként szerettük volna, ha jobban kimutatják az érzelmeiket. A mi lányaink viszont szinte kiprovokálták, hogy csókoljuk meg egymást, és rendszeresen kifejezzük a szeretetünket.

Csak közösen!

Mennyire különbözik a személyiségük? Mi szokott konfliktust okozni Önök között?

J.: Sok a hasonlóság közöttünk, de például a maximalizmusunkat másként éljük meg, és ebből vannak összezördülések. Legutóbb egy biciklitúra előtti pakolás miatt volt egy nagy csörténk. Aztán amíg Kornélia kidobáló, én gyűjtögető vagyok – ez önmagában is konfliktusforrás…

Általában hogyan oldódnak meg ezek a viták?

K.: Egy házasságban nem lehet két egymással viaskodó kiskirály – fogalmazott Cseri Kálmán az esküvőnkön. Igyekszünk tehát átbeszélni a konfliktusainkat és a végén közösen imádkozni. Amikor odaülünk Jézus lábához, már nincs bennünk, hogy csak nekem legyen igazam, mert Isten szava olyan tekintély mindkettőnk számára, amely meg tud állítani.

Melyiküknek nehezebb engednie?

K.: Számomra ez folyamatos tanulás, sokszor le kell győznöm önmagamat. A pénzügyeket például nehezen engedem ki a kezemből. Voltak ugyanis olyan döntéseink, amelyeket nem teljes egységben hoztunk meg, és ezek újra meg újra kísértenek. Ma már látjuk, hogy nem szabad a másikra ráerőszakolni bizonyos dolgokat. János lelki vezetését viszont teljes bizalommal elfogadom, mert az őrhelyén áll, és a gyerekek lelki nevelését, illetve ma inkább a lelkigondozását is nagyon komolyan veszi. Kimondhatatlan ajándék és boldogság nekünk, hogy mindegyikük hitvalló keresztény!

A gyermekeik lassan kirepülnek, a fiuk a beszélgetésünk idején még házasság előtt áll. Milyen útravalóval indítanák el?

J.: Mindenem a másiké, vagyis nincs „én gondom – te gondod”, nincs öröm, és nincs bánat, amely a társunkat ne érintené. Csak közös ügyeink lehetnek!

K.: Ezt azzal egészíteném ki, hogy mindennap újra és újra igent kell mondanunk egymásra, a kapcsolatunkra – a nehézségek ellenére is. Ugyanúgy, mint harminc éve.

Fotó: Viviennaomi Photography, smink: Lencsés Dóra

A szerzőről


Lapozzon bele a legfrissebb lapszámunkba!

Story Oldal