Mivel városi lányként nőttem fel, életem elég hosszú szakaszában nem foglalkoztatott a kertészkedés. Igaz, a szüleim sok nehézség árán szereztek egy kis szőlőskertet, de annak csak az volt a funkciója, hogy friss levegőn legyünk. Továbbá az, hogy szidjuk. Egész héten elviseltük a szeszélyes főnököt, a pökhendi boltost, a rátarti szomszédot, az érthetetlenül magyarázó tanárt. Itt kiereszthettük a fáradt gőzt. Nem kelt ki a hagyma? Ócska vetőmag! Kiszáradt a retek? Mocsok szárazság! Elrohadt a tök? Szemét eső! Sok a gaz? Vacak homokos talaj!
A bajok akkor kezdődtek, amikor a férjemmel (két tőrőlmetszett antitalentum) kitaláltuk, hogy kertészkedni fogunk. A párom falun nőtt fel, így – elvileg, de szigorúan csak elméletben – tudta, hogy kell a földdel bánni. A meglévő alapok erősítésére még elolvasott egy könyvet is a témában, Nagy öröm a kiskert címmel. Aztán – mérnöki vénájára tekintettel – méretarányos tervrajzot is készített leendő veteményesünkről a sor- és tőtávolságok, vetési mélység, a palánták szabadföldbe helyezésének pontos feltüntetésével. Annyi szám volt azon a lapon, hogy kicsit megijesztett. Muszáj volt lefordítanom a saját nyelvemre, úgyhogy én meg a szomszéd asztalon lerajzoltam a saját terveimet. Szép, színes kép lett: volt rajta répa, retek, petrezselyem, brokkoli, karalábé, paradicsom, paprika, cékla. Az első csomag vetőmagokat még magabiztosan vettük. Az ember hazamegy, elveti, kikel, leszedi, megeszi, kész! Aztán a második szettnél már szerényebbek voltunk. Az ember hazaviszi, elveti, ööö…
Végül palántákat vettünk, azokon legalább már látszott, hogy valami növény lesz belőlük nagykorukban. Így a kertünk elkezdett hasonlítani a szomszédokéhoz. Voltak benne szép zöld sorok – úgy két-három napig. Mert utána jött egy bőséges eső, és a gyomok újult erővel nyújtózkodtak az ég felé. A föld csupa „borosta” lett tőlük, a mi palántáink meg kezdtek lemaradozni. Mire észbe kaptunk, alig találtuk meg őket. Nosza, neki a kapával! Mire végeztünk, meglepően kevés növény maradt a kertünkben. Ráadásul a gyomok pár óra alatt feltámadtak, és megint elleptek mindent. Huh! Újabb próbálkozás, ötletelés, gazolás. Mire eljutottunk oda, hogy tanácsot kérjünk a szomszédoktól, már elég sok eltelt a nyárból. Néhány kis maradék növényünk addigra igen komoly értéket képviselt. Annyit dolgoztunk az életben tartásukkal, hogy úgy éreztük, családtagokká váltak. Már majdnem mellettük aludtunk, nehogy még ezekkel is történjen valami.
És akkor jött a vakond. Először kicsit megemelintett egy-egy növényt valamelyik oldalról, aztán módszeresen végigturkálta a kert minden zegzugát. Alig győztük utána reggelente helyreállítani valamennyire azt a pár szál élő növényt. Először üvegeket ástunk le szájukkal fölfelé, mert a szél ezekbe beledudál, és azt ott lenn rossz hallgatni. A mi vakondunk viszont kifejezetten muzikális volt. Mi több szociális lény, mert valószínűleg elhívta a hangversenyre a barátait és üzletfeleit is. Mindenesetre csak szaporodtak a buckák, dőltek a palánták.
Ekkor a férjem úgy döntött, felveszi a kesztyűt. Vásárolt egy vakondriasztó készüléket, amely időnként, teljesen váratlanul rémes szirénázó hangot ad ki magából. Ezt amúgy bizonyíthatom, hogy igaz, mert ahányszor a kert közelében volt dolgom, ez a vijjogás gyakran úgy megijesztett, hogy a helyből magasugrás rekordját majdnem megdöntöttem. Viszont ha a gyerekek voltak rá kíváncsiak, és körételepedtek figyelni, akkor akár órákig nem mukkant meg a fránya szerkezet. A hatékonysága pedig a fuvolázó üvegével vetekedett.
Tanakodni kezdtünk hát, hogy mitévők legyünk. Végül arra jutottunk, hogy kedves, tapasztalt biokertész szomszédunkhoz fordulunk jó tanácsért. Ő, ha nem is magyaráz olyan egyszerűen, de majdnem mindenre tud olcsó, természetbarát megoldást. A múltkori csalánlépermet is olyan jól működött! Az összes levéltetű eltűnt a kertből, igaz, az átható trágyaszag miatt mi is csak nagy önfegyelemmel vagyunk képesek azóta megközelíteni a növényeket. De hogy lesz használható ötlete vakond ellen, az biztos.
A nagy bajuszú, huncut szemű szomszéd bácsi arcán hatalmas mosoly terült szét, amikor elé álltunk tanácsért.
– Hát igen! – mondta egy kis büszkeséggel a hangjában. – Az elődeink tudása valóságos kincsesbánya. Ha innen merítünk, sohase csalódunk. Az ő sok ezer éves tapasztalatuk mindenre tudja az orvosságot. Ugye, hogy a csalánlé is bevált?!
Buzgón bólogattunk. Sajnos azonban nem szólaltunk meg elég gyorsan, úgyhogy egy levegővétellel elmondott egy csomó hasznos tanácsot. Például hogy a hernyókat hajnalban kell leszedni a növényekről, mert akkor még mi vagyunk a fürgébbek (már aki…), a káposztát pedig a kilicsi zegelice mellé vetjük, mert annak a szagát nem szereti a monyák. Ha pedig a fittymokorgó levelének főzetével a paprika szárát bekenegetjük, távol tudjuk tőle tartani a fukorcot. Ha viszont békanyálas vízzel öntözünk, az olyan nagy mennyiségben tartalmaz helikolipszis kroteózust, hogy sose fog odatelepedni a lerenb.
Még sok hasonló bölcs és érthetetlen tanácsot sorolt fel, mi meg közben a maradék két tő paprikánkra, a paradicsomunkra és az egy szál karalábénkra gondoltunk (ez utóbbi valóban egy szálhoz hasonlított, mert titokzatos módon nem nőtt feje szegénynek). A szomszédunk meg csak folytatta, folytatta volna tán a világ végéig, de legalábbis napestig, ám illetlenül a szavába vágtunk. Igen, ez mind szép, de nekünk most a vakond ellen kellene valami, mert a kertünk domborzata már olyan változatos, hogy lassan bekerül a hivatalos térképek mellékletébe.
– Á, a vakond! – pödörintette meg a bajuszát csillogó szemmel az öreg. – Na, hát azt nem lehet ilyen kuruzslásokkal elűzni. Az nehéz dolog, de nem lehetetlen! Megmondom, mit kell tenni!
Úgy lestük, mint a macska az egeret.
– Na, én úgy szoktam, hogy felkelek hajnalban, még napfelkelte előtt. Olyankor hátrajövök ide a kertbe, és lesem, hol emelkedik egy kis bucka. Akkor még kótyagos a vakond, könnyebb elkapni. Felmarkolom, és áthajítom a szomszédba… – mondta ragyogva.
– A szomszédba? – néztünk össze a férjemmel.
– Oda – jött zavarba egy pillanatra a kisöreg.
Döbbent csend következett. Nem tudom, ki mire gondolt, az én lelki szemeim előtt megjelent a vakonddobálós kép, és alig tudtam visszatartani a nevetést. A férjem a fejét vakargatta, hümmögött. A szomszéd bácsi meg a maga elszánt biokertész módján belénk karolt, és ezzel indított bennünket útra:
– Jó, jó, tudom, hogy kicsit gond a korán kelés. De nem kivitelezhetetlen, ráadásul semmibe sem kerül ez a módszer. És milyen hatékony!
A cikk a Family magazin 2019/1. lapszámában jelent meg.
